|
Emlékezés
és felejtés a Vajdaságban
A vajdasági magyar irodalomban nincs nagy
hagyománya a történelmi regény írásnak. Általában a történelem iránti
érdeklődésnek sem. A Trianon után elszakadt országrészben maradt íróknak a
lapalapításra, az irodalomalapításra kellett gondolniuk. És az önmagukra
eszmélésre, olyan körülmények között, amikor a főváros, Budapest vonzása
végérvényesen megszűnt, a határok lezárultak, olyannyira, hogy például
Szenteleky Kornél, a vajdasági irodalom megalapozója orvos létére sem kaphatott
útlevelet, hogy tüdőbaját külföldön gyógyíttassa, annak ellenére sem, hogy
Pécsett görögkeleti szerb családban született. Folyóiratának, a Kalangyának és
irodalmi körének a fő törekvése az volt, hogy tisztázza, miről kellene
kisebbségi helyzetben írni, vannak-e sajátosan kisebbségi témák,
"vicinális irodalommá" válik-e művük, ha a helyi színeket ábrázolják,
vagy joguk van örök emberi kérdésekről beszélni, amint az íróknak bárhol a
világon.
A vajdasági magyar irodalom másik jelentős
időszakában, a hatvanas évek elején megint nem a történelem iránti érdeklődés
lett az irodalmárok központi gondolata. Nem minősítő kijelentés ez, csupán
ténykérdés. A hatvanas-hetvenes évek titói Jugoszláviája viszonylagos
nyitottságáról volt ismert. Szabadon és naprakészen vehették kézbe az olvasók a
korszerű irodalmi alkotásokat. A vajdasági magyar irodalomba is beáramlottak
ezek a jelenségek, s hogy érzékeltessem a mai és az egykori helyzet közötti
roppant szakadékot, hangsúlyozom, hogy elsősorban a szerb és a horvát
fordításirodalom közvetítésével ismerkedhettek meg velük a magyar olvasók.
Természetes hát, hogy a hatvanas években feltűnt avantgárd írónemzedék, az Új
Symposion és köre másfajta érzékenységgel rendelkezett, sokkal inkább a forma
érdekelte őket, az új kifejezésformák és az expresszív generációs
életszegmentumok felé fordultak, az irodalmi hagyományok lerombolására tettek
kísérletet.
Magam is a Symposion-nemzedék költészetén nőttem
fel. Az én korosztályom, a hatvanas évek elején születetteké, már nem döbbent
meg a radikálisan megújított költői beszéden, nem gondoltuk avantgárd
halandzsának, mint környezetünkben az idősebb nemzedék tagjai közül oly sokan,
hanem értettük ezt a versbeszédet. Alig akadt olyan szépreményű költőpalánta
ismerősöm, aki ne őket bálványozta volna, aki előtt ne az ő költészetük lett
volna a mérce. Tőlük tanulta meg az átlagos vajdasági olvasó, hogy nincs a
magyar nyelvnek olyan szava, amelyet ne lehetne szét- vagy összeszerelni,
értelmes vagy félig értelmes álösszetételeket komponálni belőlük. Egyszóval a
szabad vers a Vajdaságban a hetvenes évek végére a költészet anyanyelve lett,
ez állt az irodalomról való gondolkodás középpontjában.
Persze, ha jobban meggondoljuk, született néhány
történelmi regény is nálunk. Herceg János Szikkadó földeken című regényét
említhetném a jelentősebbek között, amely még ma sem jelent meg kötetben,
csupán a helyi napilap 1954. évfolyamában olvasható, talán nem is véletlenül.
Egy uradalmi birtokon játszódik 1944 őszén, s csak úgy mellesleg említi meg,
hogy "a fölszabadító" orosz hadsereg katonái nőket erőszakoltak meg.
Ezenkívül Burány Nándort, aki ifjúsági regényeket írt, a török időkből vette
témáját. A történelem iránt egyedül talán Varga Zoltán érdeklődött, aki
Indiánregény című parabolikus munkájában, amelynek kiadása szintén sokat
váratott magára, az indiánok és a magyar kisebbség sorsát párhuzamosnak véli,
és hasonló gondjaikat sokoldalúan, drámai erővel mutatja be. Hallgatás című
kisregénye is parabola, az inkvizíció idején játszódik, ebben azonban csak
áttételes utalások vannak a korabeli rendszerre. Mindent egybevéve azonban azt
állíthatjuk, hogy nem a történelemről való gondolkodás állt az irodalmi
alkotások középpontjában. Talán az sem véletlen, hogy nem született regény a
legfájóbb történelmi traumáról, amely igen közvetlenül befolyásolta mindannyiuk
sorsát, nem készült Trianon-regény, még az asztalfióknak sem, tudtommal írói levelezésekben
sem találunk rá utalást.
Elmúltak azonban a boldog hetvenes évek, az
elmúlt tíz év a Vajdaságban bővelkedett olyan eseményekben, amelyek ugyan nem
nyújtják a történelmi távlat mindentudó biztonságérzetét, mégis tudható róluk,
hogy sorsfordítóak. Az írók számára egyúttal az elmúlt évtized olyan
élményanyagot is nyújtott, amely a magyar irodalomban ismeretlen volt. Az írók
egy részét elkezdte érdekelni a körülöttük zajló világ, az itt és most tere. Az
elefántcsonttorony helyett szét kellett nézni maguk körül. Jó néhányan azt
vallják, hogy nem a múltban játszódó történelem a fontos, hanem azok az
események, amelyek éppen most történnek, éppen velünk történnek. Nem kell a
történelmi távlat, mert csak az itt és most létezik, s ehhez hozzájárul annak a
tudata, hogy nem történelmet írnak, hanem irodalmat, az eseményeket csak
leírják, a kommentárt az olvasóra bízzák.
A legizgalmasabbak azok a szövegek, amelyek
vállalják, hogy alakulásában ábrázoljanak egy olyan világot, egy olyan
történelmi helyzetet, amely még befejezetlen, az események végkimenetele,
sajnos, még ma is bizonytalan. Az ábrázolt élettények bizonyára nem kerülnek be
a hivatalos történelemkönyvekbe, de a mikrotörténeti kutatások számára,
elképzelhető, hogy egyszer még fontosak lehetnek. Annyi tudható mindössze, hogy
a helyzet, amelyről szólnak, mindenképpen történelmi, a háborúkat ugyanis
mindenképpen jegyzi a történelem.
Ha azt mondjuk, a vajdasági magyar írók egy
csoportja még folyamatban lévő történelmi eseményeket ábrázol, a mikrotörténelem
értelmében, akkor ez az állítás nagyon is egybecseng a mai narratológiai
kutatások fő gondolataival.
A 20. század hatvanas éveinek végétől és a
hetvenes évek elejétől szaporodtak el ezek a kérdések, pontosabban már korábban
is föltették őket, valójában azonban az igazi disputát, a máig is tartó
polémiát Hayden White Metahistory című munkája váltotta ki, és hogy mekkora
hatású munka, az éppen a viták és kritikák garmadájából látszik, amelyet
megjelenése, 1973 óta kiváltott. Az amerikai történetíró munkája az utóbbi
években gyűrűzött be magyar nyelvterületre, egyrészt a mai történelmi regények
révén, másrészt a magyar történetfilozófia gondolkodási eredményeként, amelyet
az elmúlt tíz-egynéhány esztendőben, a rendszerváltozás óta mutatott föl.
Hayden White azt a nézetet kérdőjelezte meg, hogy
a történész nem mond el mást, mint a színtiszta igazat. Márpedig hogyan
lehetséges az egy igazság elmondása, ha múlt egy van, olyan történet pedig,
amely történelemként igazolható, nem egy van, hanem éppenséggel számos? A
választ a történeti topológiában találta meg, miszerint történelem nem
valamiféle köztes terület tudomány és irodalom között, nem hasonlít az
irodalomra, hanem a történeti narráció maga is a narráció egyik formája. A
történelem elbeszélése természetes, az irodalom elbeszélése pedig mesterséges
narráció, mindkettő a szépirodalom eszközeivel él, és valójában szépirodalom
is. "Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt
érdeklődhetnek, saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak.
...az alkotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azonosságot
mutathatnak, bármennyire is különbözőnek tűnhetnek is szövegük puszta
felszínén, vagy beszédstílusuk, dikciójuk szintjén" - állítja.
A történetírói munkákban alkalmazott retorikának,
kompozíciós irodalmi eszközöknek és epikus formáknak nem egyszerűen stiláris
jelentőségük van. A történész a múltat elbeszélve egy megkomponált történetet
alkot meg; szüksége van tehát megfelelő nyelvre és irodalmi formára, hiszen
csak az így megalkotott narráció képes a múltat történelemmé alakítani át. A
történetíró mondanivalóval látja el a múltbéli események sorozatát. A történész
a múlt valóságát a maga teljességében, belső összefüggésében, ugyanakkor végső
befejezettségében idézi meg. Nem így a regény! - tehetném hozzá ellenpontként,
amely arra törekszik, hogy folyamatában ragadja meg a múltat, egyik állandó
kompozíciós eljárása a befejezetlenség. Ne lehessen előre tudni a cselekményt,
még akkor sem, ha ismert történelmi korról van szó.
Gyáni Gábor Emlékezés, emlékezet és a történelem
elbeszélése című könyvében Hayden White nézeteit összefoglalva állapítja meg,
hogy "a tartalom azonosítását egyedül az adott (irodalmi) forma
felismerése teszi lehetővé, a történeti megértés pedig semmi egyéb, mint az
elbeszélés formájának a felismerése". A történet néhány archetipikus műfaj
szabályait követi, amely lehet románc, komédia, tragédia és szatíra. Az
archetipikus cselekményformák felosztását Hayden White átveszi Northrop
Frye-tól, s eszerint "a románc az önazonosság olyasfajta drámáját jeleníti
meg, amely a világgal összeütköző és azt végül maga alá gyűrő hős kálváriáját
és élményeit szimbolizálja". A szatíra esetében a hős végleg elbukik. A
két végpont között helyezkedik el a komédia, melynek hőse "azzal tartja
életben az ember győzelmi reményeit a világgal szemben, hogy időleges
kompromisszum jön létre a szembenálló erők között, a tragédia viszont azt az
esetet jeleníti meg, amikor a hős végül elbukik ugyan, ám a többiekre nézve ez
mégsem jár végzetes következményekkel, mivel okulhatnak a küzdelem
végkifejletéből és újrakezdhetik a harcot." (Az idézetek Gyáni Gábor
könyvéből valók.)
Hayden White/Northrop Frye rendszerét a vajdasági
magyar irodalomnak azon rétegén lehet alkalmazni, amely az éppen zajló történelem
elbeszélésével alkotja meg szépirodalmi szövegvilágát.
A románc
Gion Nándor Izsakhár című regénye a magyar
irodalomban ismeretlen világot ábrázol. Fenyegetettségtől és félelmektől
terheset, amelynek éppen az ismeretlensége hoz újdonságot. S bár idegen és
különös, az olvasó mégis azonosíthatónak véli: a vajdasági háborús hátország
valóságának ábrázolataként olvassa. A szöveg narrátora egy magát híresnek mondó
író, M. Holló János, aki az elszemélytelenedés érzékeltetéseképp többnyire csak
M. H. Jánosként, illetve M. H. J.-ként jelenik meg, aki Izsakhár című regényét
írja. A kötetből megismerjük az éppen íródó regényt is meg az írót körülvevő
világot is. Párhuzamosan fut a két történetfonal.
Izsakhár története azért foglalkoztatja a
regénybeli regényírót, mert úgy véli, igazságtalanság történt Izsakhárral, akit
apja azzal áld meg, hogy földhöz kötött, robotoló szolgává teszi. Jákob és Lea
fiának, az álomfejtő József testvérének akar igazságot szolgáltatni, legalább
azzal, hogy utólag megszépíti az életét. "Izsakhárral csúnyán elbántak a
Bibliában... Jóformán mindent nekem kell kitalálni róla" - mondja M. H. J.
Ezért aztán nem lenne korlátja a fantáziának, amit azonban kényszerű gúzsba
kötnek a hétköznapok történései. Izsakhárral hasonló események történnek meg,
mint M. H. J.-vel. Ugyanolyan emberekkel kerül kapcsolatba, mint a regényíró. A
sivatagi földeket az atyai áldás ellenére felvirágoztatja, s akárcsak M. H. J.
ismerősei, ő is gyógynövénytermesztéssel kezd foglalkozni, vágott és szúrt
sebek elleni kenőcs készítésére valókat árul, míg amazok lőtt sebeket
gyógyítókat, meg teát félelem ellen.
Az Izsakhár a regényírás lehetetlenségéről szól -
írták róla kritikusai. Meglehetős gyakorisággal jelennek meg a szövegben
ugyanis M. H. J. önsajnáltató kitételei arról, milyen nehéz dolga van a
regényírónak. A figyelmes olvasót azonban nem kellene félrevezetniük a
mindennapi írói gyakorlatból eredő, önsajnáltató kitételeknek, amilyen az:
"Elakadtam." Vagy: "M. H. J. meg egyre szomorúbb lett, és ha szomorú
volt, az írás is nehezen ment neki, pedig folytatnia kellett az Izsakhárról
szóló regényt, de ő csak bánatosan ült az íróasztalnál, bámulta az üres
papírlapokat, a Szivárvány Harcosainak a fegyvere csüggedten lógott a nyakában.
Időnként gyógyteákat főzött magának, de most ez sem segített rajta." Azért
nem kell elhinni M. H. J.-nek az efféle panaszkodást, mert ezeket
ellensúlyozzák azok a részletelemek, amelyekben dicséri elvégzett munkáját, a
regényt pedig nemhogy befejeznie sikerül, hanem azzal "igen elégedett volt".
Nem szólhat a regényírás lehetetlenségéről már csak azért sem az Izsakhár, mert
M. H. J.-nek nincsenek kételyei a regényírás eszközeit illetően, ő a mindentudó
elbeszélő, akit "néha nyugtalanítottak ugyan a háborús hírek" és
"zavarnak az alacsonyan repülő vadászbombázók és egyéb harcigépek",
mégis szorgalmasan dolgozgat, míg be nem fejezi saját megelégedésére a művet.
Gion Nándornak egészen egyszerűen azért volt szüksége a bibliai történetszálra,
hogy még egyszer végbevitesse Izsakhárral is, ami M. H. J. életében lezajlik,
hogy a háborús környezetnek történeti dimenziót adjon, érzékeltesse az
öldöklési vágy és a testvérháború ősi jellegét, eredőit, gyakran közvetlen
párhuzamokat vonva a két világ között: "Az emberek mindig is idegesek
voltak, még a régi bibliai időkben is. Manapság is idegesek az emberek".
Nem véletlenül érezzük a kötetet
melodramatikusnak, amit jelen vizsgálódásunk szempontjából románcszerűnek
mondhatnánk. Valahol a Délvidéken játszódik a történet, azt mondja el, ami a
háborús televíziós tudósításokból rendre kimarad, élet és halál közvetlen
érzékeléséről, megtapasztalásáról beszél, ezek a hősök nem díszletek között
szerepelnek, hanem valós géppuskalövedékek alatt hasalnak a kilyuggatott falak
tövében. A téboly keletkezéstörténetét beszéli el, s azt a folyamatot, ahogy
lassacskán, szépen kiteljesedik, mi több, teljesen természetessé válik. Mert
hétköznapivá válik, hogy fiatal katonafiúk temetésére kell járni, élet és halál
jelentősége felcserélődik, megint halni lehet orosz rulettben. S ha van
szövegszervező eljárás, mely telitalálat, Gion Nándoré éppen az: a két
regénysík - M. H. J. "valósága" és Izsakhár bibliai
"valósága" - egy idő után már szétválaszthatatlan. Amit M. H. J.
gondol, azt Izsakhár megvalósítja. A két regénysík már nem egymás mellett
halad, hanem egymásba játszik. M. H. J. nemcsak beavatkozik, hanem valósággal
benne él már Izsakhár világában. M. H. J. világa teljesen abszurddá válik,
ennek illusztrálására elegendő csupán a mezőgazdasági permetező repülőgépet
említeni, amelyre - ellenségnek vélvén - rálőttek. Milyen valószerűtlen! Pedig
csak egy közönséges napi újsághírből emelte be a szövegébe Gion Nándor. Mindkét
világ egyformán relativizálódik, lehetséges világgá válik, s a lehetséges
világok azonos neműek, megkülönböztethetetlenek, következésképp föl is
cserélhetők.
A dráma
Tari István Akarsz egy Jugoszláviát? című könyvét
sorolhatjuk ide, annak is a Jó voltál című novelláját. A szerző pályáját
versírással kezdte, s ez maradt fő műfaja is, ezzel párhuzamosan futott viszont
újságírói tevékenysége, amely kiváló riportokat eredményezett. Azon kevesek
közé tartozik, akiknek szociális érzékenysége igen korán megmutatkozott,
Homokba kapaszkodva című riportkötetében a Delibláti-homokpuszta embereinek
életét bemutatva ismeretlen világra irányította a közvélemény figyelmét. A
körülötte alakuló világ jelenségeinek ábrázolása természetesen verseire is
visszahatott, manapság ő az, aki a leghitelesebben szólaltatja meg verseiben a
háborús hátország életérzését.
A Jó voltál című novella elbeszélője egy
olyan fiatalember, s itt hangsúlyozni kell, olyan magyar fiatalember, aki
megjárta a frontot, a szerbek és a horvátok testvérháborújának színhelyét. A
történetírás nyugodtan nevezhetné oral historynak az írásművet, és nem
novellának, a szöveg a mirkotörténelem kategóriájának is megfelel. Azt beszéli
el, hogyan harcoltak a katonák a fronton, s eközben olyan tapasztalatokat
közvetít, amelyek nemcsak a magyarországi olvasók, hanem a hazai közvélemény
számára is ismeretlenek. Már ettől is érdekes lehetne, irodalmi megformáltsága
azonban többletjelentéssel gazdagítja.
Az elbeszélő egyes szám első személyben mondja el
a történetet, ami alkalmassá teszi arra, hogy a nyelv is a jellemzés funkcióját
lássa el. A nyelv mint az identitásvesztés ábrázolásának eszköze jelenik meg, a
beszéd már az első bekezdésben fontos szerepet kap: "Szól a gyár portása,
hogy menjek hozzá, mondana nekem valamit. Én meg nem kapcsolok, annyira a
munkán jár az eszem. Pedig a rendőrök már többször is kerestek a gyárban. Nekem
elég volt szólnom a Nagyfőnöknek, rendes magyar ember a Nagyfőnök, hogy már itt
sem vagyok, és finoman elszeleltem; a gyárudvar hátsó részén az mehetett át a
kerítésen, aki akart. A Nagyfőnök nemcsak engem, másokat is többször kimentett
a rendőrség karmai közül. Ha nála kerestek, mindig letagadta azt, hogy benn
vagyok a gyárban. Azt mondta a rendőröknek, hogy otthon vagyok. Azok pedig
hiába jöttek értem. Akkoriban még több benzinje volt a rendőrségnek; igaz, van
neki még most is; több, sokkal több, mint nekünk. Ha neked van, azt egyszerűen
elveszik tőled, mert csak az autó tartályában szállíthatsz üzemanyagot."
Az idézet a nyelvromlást érzékelteti, ugyanis az egyes szám második személyű
ige használata egyes szám első személyű helyett a szerb nyelv tipikus fordulatai
közé tartozik.
Másutt az elbeszélő ki is mondja: "Beülünk a
kocsmába, hozza a pincér a sört, előttem az a kurva papír, húznám még az időt,
mondom zsebeimet tapogatva azt, hogy nincs ceruzám, kapok egy golyóstollat,
azonnal zsebre is vágom. - Žućókám, ezt megtartom magamnak, "za dugo
sećanje", hosszú emlékezésbe, fenét hosszú emlékezésbe, már magyarul se
tudok rendesen, ezt a tollat "örök emlékbe" elteszem, te jutsz majd
róla az eszembe." Groteszk jelentésmezőt fedezünk fel, amikor ezt
olvassuk: "Negyven ember parancsnoka vagyok. Gyakran magyarul kiáltom a
vezényszavakat, melyek elég sután hangzanak. Nem ismerem a magyar katonai
nyelvet."
Az identitásvesztés azonban nemcsak a nyelv
elveszítését jelenti. A főhős már a novella elején elbukik, amikor átveszi a
behívót, és bukások, vagyis harci bevetések sorozatán keresztül ér el az
erkölcsi megsemmisülésig, amikor is ki kell mondania: "Embert öltem.
Először öltem embert! Gyilkos vagyok, gyilkos lett belőlem." S hogy az én
teljes elvesztése megvalósulhasson, ráadásul a parancsnoka ezért még meg is
dicséri. "Jó voltál" - mondja.
Riport és novella műfajának ütköztetésével Tari
István olyan feszültséget teremt, amely dokumentumként is értékelhető
szépirodalmi alkotást eredményez.
A szatíra
Az említett rendszerben gondolkodva, a
"szatíra" megújítására Kontra Ferenc tette a legismertebb
kísérleteket a Vajdaságban; írói munkásságának kezdete óta igen érzékenyen
reagál a történelmi kérdésekre. Drávaszögi keresztek című regényében
szülőföldjének, a Duna, Dráva és Magyarország határa között elterülő,
Horvátországhoz tartozó tájegységnek a pusztulását örökíti meg balladai hangon,
Ősök jussán című novelláskötetében pedig a partizánok 1944-es megtorlásainak
családi vonatkozású témáit dolgozta fel, párhuzamba állítva, hogy
tényszerűségében is miben állt a hasonlóság, stílusában pedig szatirikusan
szembeállítva a délszláv térség tegnapi háborúinak kisszerűségével,
"tyúktolvajságával." Falvak égése és emberek menekülése lebegett a
szeme előtt már a nyolcvanas évek végén, mintegy ómenként, sejtésként,
érzékenyen reagálva a hétköznapok légkörére.
Ő az egyetlen író, aki programszerűen
hangoztatja, hogy sokkal nagyobb kihívást jelent az eseményeket a kisember
szemszögéből bemutatni, mint várni a történelmi távlat mindent elrendező
okosságára, ami ugyancsak hosszú ideje várat magára. S még valamiben
egyedülálló: nem követi azt az igencsak elterjedt felfogást, miszerint a stílus
másodlagos kérdése az irodalmi alkotásnak. Nem a stílushiba, hanem a
pallérozott, kifinomult stílus jellemzi, ami ugyancsak ritkaság arrafelé. Olyan
történeteket mond, amelyekben a stílusnak feszültségteremtő szerepe van, a
beszédmód pedig olyannyira jellemzi a szereplőket, hogy az is kiderül, szerb,
magyar vagy a Vajdaságba menekült szerb ember szólal-e meg.
Felhőszakadás című novellájára utalok, amikor a
szatíra műfaját említem. Referenciális vonatkozása van, az újsághír és a valós
tapasztalat az, amelyből kiindul a szerző. Novellája nemcsak egy sor tényt
közöl, hanem igen erős atmoszférája is van, amely jellemző a térségre és azokra
az évekre, amelyben a szöveg keletkezett. Közben a novella felépítése és
időkezelése, az előre- és visszautalások bonyolult rendszere, krimiszerűen
késleltetett szövedéke a tragikusban a komikumot is megmutatja.
Kontra Ferenc novelláiban nincs kiút, a bukás és
a csőd teljes, befejezett és végleges.
A komédia
Kormányeltörésben - Domonkos István nevének
hallatán legelőször ez a vers jut eszembe, s nyilván ezzel nem vagyok egyedül,
egy olyan mű, amelyről túlzás nélkül állíthatom: a vajdasági magyar irodalom
legnagyobb verse. Létvers, amely olvasóját egzisztenciálisan érinti meg,
amelyhez újra és újra vissza lehet, érdemes térni. Azt is megkockáztatnám:
sokkal mélyebben hat ma, mint keletkezésének idején, 1971-ben.
Harmincéves Domonkos István verse, s a harminc év
alatt erősödött, jelentései gazdagodtak, aktuálisabb, maibb, mint valaha. Több
idősíkja van, közülük az egyik a címbe emelt szó korát idézi fel, a Balassi
Bálint verséből vett szó idejét villantja fel, a másikat mottók, a Közgazdasági
kislexikonból kölcsönzött marxista szócikkek sora idézi, s ha egykor legfeljebb
burkoltan ironikus lehetett az izzasztó rendszerek és a proletariátus
marxista-leninista definíciójának idézése, ma már maróan szarkasztikus éle van.
De létezik egy harmadik időzóna is, a szöveg keletkezése óta eltelt idő, ami
lehetővé teszi, hogy minduntalan, minden helyzetre előhúzhassuk a vers két
sorát: "mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren". Bántóan a
közhelyek szintjére degradálva a verset, direkt módon megfeleltetve a mai
valóságnak. Ugyancsak nagyot fordult velünk a világ, láttuk realitásként
megtestesülni a vers másik abszurd képét is: "koponyánkból a habverő /
nyele kiáll", a körülmények rímelnek ezekre a sorokra. Ezért mondhatja
Balassa Péter A bolgár kalauz című kötetében (1996), hogy a Kormányeltörésben
világköltemény, amely infinitivusi dadogásával rávilágít "a polgárháború
eljövetelére".
Annál azonban, hogy direkt referencialitást
tulajdonítanánk neki, a vers - s benne e két sor, melyekről el kell ismerni,
megkerülhetetlenek - jóval összetettebb.
Központi kérdése, hogy ki beszél, ki a lírai én,
és mi a vershelyzet. A "gazdasági emigráns" azt állítja magáról, hogy
"nyolc elemi kijárva / csinálni külföld buli", aminek látszólag
ellentmond, hogy "marcuse sartre godard" is látókörében van. A
párhuzam arról szól, hogy nyelvének kopását vagy cseréjét idegen környezetben a
kétkezi munkás éppúgy nem ússza meg, mint az értelmiségi. Nemrégiben alkalmam
volt olyan egyetemi hallgatókkal beszélgetni a versről, akik nem tudtak semmit
a vers keletkezésének körülményeiről, s ők is megerősítették: a vers második
sora - "én nem tudni magyar" - nem olyan beszélőt állít elénk, aki
most tanulja idegen nyelvként a magyart, hanem egy olyan magyar embert, aki elfelejtette
anyanyelvét. Ezt erősítik meg a tipikusan magyarként felfogott ételek -
"kofferban szalonna / két kiló kenyér" -, valamint a versben
megtalálható ritka, választékos kifejezések.
A hetvenes évek legelején nem véletlenül olvasták
Gastarbeiter-versként, a vershős valahol az otthontól távol kallódik, s ott éli
meg azt a zűrzavart, amelyről a vers tudósít, ott éli meg idegenségét. A mai
versértelmezésekben teljesen háttérbe szorult a vers vendégmunkás-alaphelyzete.
Az itthoni otthontalanságélmény verse lett a Kormányeltörésben, a hazájukban
hazátlanok közérzete, a sehol otthon nem levés dokumentuma. Legjelentéktelenebb
sorai is másként hangzanak ma, más az akusztikájuk, mint amikor először
olvastam őket: "nem merni lehunyni szem / hallani egér kapar". Talán
természetes, hogy nemcsak önértékei miatt olvassuk, hanem magunkat is
olvashatjuk benne.
A nyelv elvesztésének, és azzal együtt az
identitás elvesztésének a verse a Kormányeltörésben. S a sokszor idézett két
sorban sem a konkrét, mai csatatér értendő, hanem a mindenkori csataterek,
évszázadunk mindig téves csataterei - ha egyáltalán vannak értelmes csataterek.
Egyvalami azonban bizonyos, s ez telíti kisebbségi létérzéssel is egyúttal a
verset: az "úgyis". Az "úgyis" a beletörődés szava, a "nem
lehet másként" kifejezése, úgyis téves lesz, bárhová megyünk, úgyis
belehalunk. Nem a bizonytalanság verse ez, a kijelentések keményen,
határozottan kopognak, a vershős története célirányosan vezet az öntudatos
"én lenni"-től az úgyis minden mindegy lelkiállapotig, az én teljes
elvesztéséig, amikor már "nem gondolni kollektív / nem gondolni
privát". A kisebbségben élés, az idegenbe szakadás csupán az elfogyás
elodázása, ez az a kevésbé látványos csatatér, ahol előbb a nyelv vérzik el.
Ezért említettem az előzőekben, hogy hiba volna csupán a polgárháború
előérzetének minősíteni a "csatatér" említését, ami a tévéhíradók
véres képsorait villantja a mai olvasók elé. Mert itt nem csupán a brutális,
fizikális térélményről van szó; az identitásvesztés úgyszintén pusztuláshoz
vezet. Ennek a komikus-ironikus kifejezése a vers.
Ha pusztán a testvérháborút jósolná meg
nevezetes, agyonidézett két sora, akkor nyilván megnevezhetné a költő a szemben
álló feleket is. Erre azonban nem történik utalás a sorok között sem. Ide
kapcsolódik a Kormányeltörésben manapság kevéssé emlegetett dimenziója is: a
vers nagyszerűségét akkor érthetjük meg igazán, ha nem tévesztjük szem elől,
hogy 1971-ben írta, amikor a jobb élet utáni vágy csábította az embereket
Nyugatra, a nagyobb egzisztenciális biztonság reményében. A hetvenes évek eleje
gazdasági tekintetben aranykornak számított, és szellemi tágasságot
tapasztalhatott éppen Domonkos István nemzedéke. A jugoszláviai magyarságnak
nem az volt az egyetlen lehetséges alternatívája, hogy Magyarországra települjön
át. A világútlevél birtokában a szociális előbbre jutás helyzeteit a Nyugat
szabadon kínálta. Nem a polgárháború előérzete miatt lettek százezren
vendégmunkások, majd állampolgárok még a hetvenes években Németországban,
Svájcban, Svédországban. Ebből adódik viszont az anyanyelv elvesztésének
félelme. A költő ugyanis személyesen tapasztalhatta, miként romlik idegen
nyelvi környezetben a magyar nyelvtudás, és ott érezte maga körül annak rémét,
hogy nem is olyan sokára, talán már belátható időn belül a saját identitását is
fel kell adnia.
Hogy éppen Domonkos István versét soroltam a
komédia műfajába a történelem megjelenítésének módozatairól beszélve, nem mond
ellent annak a kijelentésnek, amivel fejtegetéseimet kezdtem, tudniillik, hogy
nemzedékének irodalomfelfogásában nem játszottak döntő szerepet a történelmi
kérdések. A vers csetlő-botló, komikusan tragikomikus hőse ugyanis ösztönös
lény, a vers egyszeri és megismételhetetlen költői pillanat terméke, játék a
szavakkal, próbája rímnek és kínrímnek, ismétlődésnek és ritmusnak, s csak mi,
mai olvasói látjuk, hogy ezzel együtt Domonkos István valami olyasmit mondott a
világról, ami akkor még nem volt tudható. Svédországba költözése után már nem
írt semmit. Pontosíthatnánk ugyan ezt a kijelentést, hogy írt ugyan azóta még
egyetlenegy verset, amely színvonalában meg sem közelíti korábbi munkáit. Ennek
azonban már nincs jelentősége.
|
