„Aki nem akar önmaga
lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet” -Interjú Kontra Ferenc Újvidéken élő íróval
Az írói alkatok
sokfélesége voltaképpen két fő forrásból eredeztethető: az egyik nagy csoportba
azok tartoznak, akik képzeletüket szárnyaltatva alkotják műveiket, a másikba
pedig azok, akik folyton a maguk és a világ megismerésére törekedve emlékeikből
és tapasztalataikból merítik a létrehozandó műalkotás anyagát, az irányultság
és a szándék mindkét irányzat esetében eleve meghatározza az alkotás esztétikai
létmódját is. Kontra Ferenc a második csoportba, az önfaggatók körébe tartozik,
ez mostanára végérvényesen eldőlt. Írt eddig verset, drámát, meseregényt,
gyermekelbeszélést, novellát legtöbbet, regényt, naplóregényt, amelyekben az
alkotó én mindvégig jelen van, legközvetlenebbül a történések megélőjeként,
máskor pedig olyan közvetítő médiumként, aki hallotta az elbeszélt történetet,
akinek elmesélték mások a maguk életét, vagy újsághírt olvasva rekonstruált
novellába eseményt, ritka esetben fordult elő, hogy valamit úgy meséljen el,
mintha megtörtént volna, de előfordult, és az ilyen jellegű novellái se arról
tanúskodtak, hogy fikciójának a fantáziáig való kiterjesztése tévút lett volna.
Az elmúlt két évben megjelent trilógiája (Gimnazisták, 2002; A kastély kutyái,
2002; Farkasok órája, 2003) azonban végérvényesen önköreibe vezette az írót,
aki a tizenegyedik könyve megjelenését követően közölte az olvasóval, hogy túl
van a gyermekkor leírásán, és megtapasztalta, hogy a megkezdett, ön- és
múltfaggató naplóírást végtére is nem lehet abbahagyni, sőt, még csak ezek után
jön el ennek az öntematizálásnak az ideje igazán, az írás magánya befelé
forduló kontemplációra késztet, és tétje a szerző teljes léte: aki művészetre,
írásra tette fel életét, annak – ha művészetének önmaga a tárgya – a létformája
a művészet. „Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se
szakácskönyvet” – írta Kontra Ferenc A kastély kutyáiban, abban a könyvben,
amely a trilógia elméleti hátterének, egy regény regényének (a Gimnazistákénak)
tekinthető, és a Farkasok órája olvasásakor sem árt visszalapozni benne. A tét
mindvégig az írói létforma: versekkel indultál, de mindkét versesköteted
megjelenésekor már novellapályázatot, sőt regénypályázatot is nyertél.
Párhuzamosan készültél a lírikusi és az elbeszélői pályára?
A Jelenések című
verseskötetem 1983 utolsó napjaiban jelent meg, igaz, 1984-es dátummal, de csak
azért, mert a vadonatúj könyv három nap múlva már egyévessé vált volna, ha
olyan dátumot visel. Ez volt a szarajevói olimpia éve, ott voltam katona, és
persze nagyon vártam, hogy milyen lesz ennek a könyvnek a kritikai fogadtatása,
mégsem mindegy az embernek az első könyve, különösen fontos, hogy miként
hangzik majd az első kritika, amit a könyvről megírnak. A legelsőt Fekete J.
József írta, az eszéki Magyar Képes Újságban jelent meg, és én Szarajevóban
olvastam el ezt a bírálatot, a szerzőjét egyébként nem ismertem, de
elhatároztam, ha leszerelek, az első utam hozzá vezet majd Zomborba, és remélem
még ő is emlékszik arra a kellemes júniusi sörözésre a Városi Kávéház udvarán.
A Jelenések így kezdődik, és úgy ér véget napjainkban, hogy a Farkasok órájának
egyik fejezete arról szól, hogy az említett kritikát hol olvasom, bár
szövegszerűen ez így nem szerepel a regényben, de elég könnyű kitalálni, tehát
van egy érzékelhető íve annak, ami az indulást a mával köti össze.
Életrajzi adataid,
műveid és díjaid időrendbe állított fölsorolása azt látszik bizonyítani, hogy
igencsak alaposan készültél és tervezted az írói pályád. Most, túl a
tizenharmadik önálló köteteden, mit mutat a mérleg, arányba állítható-e a
befektetett munka és az érte jutó elismerés?
Csak annak van
értéke, amiben munka van. Hogy a munka meglátszik-e rajta, az más kérdés.
Voltak olyan szövegeim, amelyeken nagyon sokat dolgoztam, majd félretettem,
soha nem is publikáltam. A látszat ellenére sohasem írtam szenvedélyesen,
inkább hideg fejjel. Nem szoktam misztifikálni azt, amit csinálok. Nagyjából
tudom, hogy mi hol és hogyan térül meg. Miért becsülje le egy író a saját
képességeit? Más szakmáknak éppúgy megvannak a törvényszerűségei. Az irodalom
csak abban tér
el, hogy itt író lehet az is, aki nem az.
Kanyarodjunk vissza
egy keveset a szülőföldedhez. Drávaszögi íróként deklaráltad magad, a sorsod
földrajzilag most más területre utasított, a mostani és a gyermekkori lakhelyed
közötti folyó immár legitim országhatár is. Könyveid magyarországi bírálói
továbbra is drávaszögi íróként tartanak nyilván, te is annak tartod magad
továbbra is?
Így bizony, sőt,
hogyha külföldön járok, akkor is horvátországi magyar íróként tartanak számon,
és úgy gondolom, hogy így természetes. Itt egy nagy zárójelben azt is el kell
mondanom, hogy a magyar irodalom egységességét szerintem semmi sem bizonyítja,
és még csak nem is igazolja, csak úgy szoktuk emlegetni. Vannak olyan
pályatársaim, akik enyhén szólva lebecsülik a nemzetiségi, kisebbségi vagy
határon túli irodalmat, és ezt a megkülönböztetést én néha egészen egyszerűen
dehonesztálónak tartom, némelyikük nyilatkozatát nem vagyok hajlandó tolerálni
ebben a témakörben. Ezt néha igen indulatosan szóvá is teszem, a barátaim
szerint túlreagálom a dolgot, amikor azt mondom, hogy nekem is minden
magyarországi író határon túli, de hát nem én találtam ki ezt a besorolást. Az
sem biztos, hogy mindenki szeretné abban a szellemi tudathasadásban leélni
hátralévő napjait, ami a mai magyarországi irodalmi életre jellemző, különösen
hogy mi a tudathasadásnak egy másfajta társadalmi formáját nap mint nap
egyébként is megéljük, ez a kisebbségi élet tartozéka. Az pedig megint más
kérdés, hogy a hivatalos Magyarországnak mindig is elegendő volt egy-két
határon túli, reprezentációs célokra, akiknek a nyakába évente elismerést
akaszt.
A Drávaszögben, az
általad Bermuda-háromszögnek is nevezett vidéken töltött gyermekkorod és a már
csak részben itthon töltött ifjúkorod nem a boldogság örökös élményét hagyta
benned. Ezt szinte mindegyik könyved tükrözi, minden adódó alkalommal elmondod,
hogy az a családi legendárium, egy fényképalbum, amit az apai nagyanya
föllapozott, és általa eléd tárta nemzedékek sorsát, a szörnyűségek könyve volt
számodra. Legutóbb így írtál erről a Farkasok órája című regényedben: „Néztem a
kezét, amerre elhaladt, megérintette az elhagyott arcokat; a vékony
hártyapapírra nyomtatott pókok lesték a pillanatot, hogy enyészetükkel
birtokukba vegyék újra a képeket; lapozáskor zörrent egyet az áttetsző papír a
fekete kartonlapok között, és a legmosolygóbb jeleneteknek is a halál vetett
véget, annak is a legdühöngőbb, legbrutálisabb fajtája, ahelyett hogy csendben
porlasztotta volna a kiszemelt áldozatokat, zsigereik közé nyúlt, és a
szerencsétlenek tehetetlenül, iszonyú kínok között pusztultak el, véres nyálat
húztak maguk után, fejük koppant egyet a közbeeső lépcsőn, merev tarkóval értek
a takaróra, ahol felvették végső testhelyzetüket.” Ez a tömör tragédia
tükröződik első regényedben is, a Drávaszögi keresztekben.
A nagyszüleim
élettörténete a Drávaszögi keresztek, és Fekete J. József volt az, aki
elmondta, akár trilógiának is lehet nevezni a Drávaszögi kereszteket, a
Gimnazistákat és a Farkasok óráját, mert kikerekedik belőlük egy család
története, szereplői, helyszínei azonosak, nincs bennük semmiféle szerkezeti
csalafintaság, időrendben követik egymást az események. Ott volt a drávaszögi
nagyszülőkben az a Monarchia-hagyomány, hogy útlevél nélkül utazgathattak, és
bizony éltek is vele. Ebben a legendáriumban sok kalandos történet van, hogy
csak egyet említsek: szépapám módos szőlősgazda volt, híres emberek kóstolták a
borát, Kossuth Lajost is fölkereste, aki úgy dedikálta a maga szakállas
portréját, hogy „Annak az embernek, aki a legjobb bort hozta nekem”. A
nagyszüleim ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, Laskón például, ahol felnőttem, ma
is erős a hagyománytudat, mindenki tudja a faluban, hogy ki volt Sztárai
Mihály, az első hitvitázó drámák írója, vagy hogy ott élt Ács Gedeon, Kossuth
papja, aki megörökítette naplójában az amerikai emigráció eseményeit, valamint
fivére Ács Zsigmond, aki elsőként fordította le a Hamletet magyar nyelvre.
Viszont a térségben lejátszódó sokféle fordulat arra ösztönözte már a
nagyszüleimet is, hogy ne fogadják el, hogy egy ország börtönné válhat, ne
törődjenek bele, hogy életünk egy részünkre kiszabott büntetősorsból áll. Ha
őseink bejárhatták a világot, járjad be te is – mondták. Bennünket így
neveltek. Az unokatestvérem Ausztráliában él, a nagybátyám Kanadában, a
nagynéném Svájcban, a másik Németországban, tehát eleve kialakult egy ilyen
értelmiségi tradíció, hogy tanulj nyelveket, legyen diplomád, nézz szét a
világban, és ha elköltözöl innen, lehetőleg minél messzebbre, és soha ne nézz
vissza. Már nekik is ilyenek voltak a tapasztalataik, érvekkel alá is
támasztottam több írásomban.
Mindenkinek csak egy élete van, és nincs másik. Döntenie kell, mit kezdjen
vele. Nekem az jelenti a legnagyobb kihívást, ha más nyelveken is olvasnak,
igazán ösztönző művészközösséget német alkotók körében találtam, tetszik a
pedáns professzionalizmusuk, de hatott rám az ausztrálok lezsersége is, egy
strasbourgi vagy londoni megjelenés életem kivételes eseménye volt, író-olvasó
találkozón pedig talán Lengyelországban éreztem magam a legjobban.
A Gimnazistákban, A
Kastély kutyáiban és a Farkasok órájában folyton ahhoz a gondolathoz térsz
vissza, hogy eleget hordtad már mások keresztjét, elég volt már mások
dicsőségéhez gazsulálni, most már végre önmagammal szeretnék foglalkozni, én
szeretnék a regényem tárgya, hőse, elbeszélője lenni.
Az a szerencse, hogy
én ezt leírtam már néhány évvel ezelőtt, mert különben mindenki azt mondhatná,
hogy G. G. Márquezt parafrazeáltam, most jelent meg magyarul a regénye Azért
élek, hogy megírjam az életem címmel. Fogalmam sincs, hogy miért ne bírnék
éppen én saját regényem hőse lenni? Egy idő után, és el is mondom, melyik az az
idő: szerintem az illúzióvesztés a kilencvenes évek eleje volt, amikor elegünk
lett abból, hogy már minden munkát elvégeztek az idősebb korosztályok, nekünk
már csak folytatni kellett a megtett utat, és akkor történt valami egészen más,
száznyolcvan fokot fordult a világ, mindenről kiderült, mennyire hazug volt,
apáink nemzedéke megbukott, mindazokkal az eszmékkel együtt, amelyeket
képviseltek. A másik dolog, hogy egyszeriben elkezdtek végtelenül unalmassá
válni a második világháborús történetek, azok is, amelyeket esetleg magam is
nagy érdeklődéssel jegyeztem le, gondolván, milyen érdekes élete volt az
elbeszélőnek. Kiderült, hogy a saját életem izgalmasabb talán, sőt, több
életveszély is akadt benne, mint amiket végighallgattam. Ráadásul ez a háború
jóval tovább tartott. Hazajártam akkor is, amikor a családom akkor is ott élt a
front mellett, amikor az udvarból Eszéket lőtték, én akkor is hazajártam,
amikor a közeli Bellyén tizennyolc embert kivégeztek, azon az éjszakán is éppen
otthon voltam, és minden a szerencsén múlt, például ez is, hogy a mészárlást
aznap éjjel nem folytatták a szomszéd faluban. A váltást én úgy éltem meg, hogy
akkor a „történelem” szót áthúzom pirossal, és a piros szín valaminek a jelképe
lett, nem a véré, nem a szocializmusé, hanem a választás szabadságáé. Ami
összefügg a hitelességgel is, ez pedig valahol ott kezdődik, hogy a saját magam
történeteit is fölvállalom, saját magamat is vállalom, nekem is lesznek
történeteim, amelyeket elmesélek. Nem biztos, hogy az embereket kacagtatni
kell, lehet, hogy talán sírásra se kell őket késztetni. Mindenesetre csak arra
lehet visszaemlékezni, amiben történik valami, csak a történetek maradnak meg.
A történetek azok, amelyek igazából éltetnek bennünket, a történeteink nélkül
lelkünk se lenne. Itt kezdődött el az a bizonyos könyvfolyam, nem tudom, hogy
regénynek nevezzem-e, de a legutóbbi három kötetből álló prózámat csakis
trilógiának tudom nevezni. Nem az a fontos persze, hogy regénytrilógia-e, de
amit el akartam mesélni, azt három részre tagoltam. Ebből is látszik, hogy nem
szeretem a „tiszta”, akademizáló műfajokat, sohasem fértem el egy ilyen
asztalon, valahol biztosan lelógott a széle.
Nem szeretnél igazából
senkit se megríkatni, a Farkasok órája előkészítését azonban még a könyv
szerkesztője is végigsírta, annyira tömör a szöveged érzelmi töltete.
Ha végignézek a
polcomon, a világirodalomból is azokat veszem legtöbbször a kezembe, azokat a
részeket olvasom újra, melyek hatottak rám, érzelmeket és érzéseket
közvetítettek. Nincs az a puskaporszáraz regény, ahol az író valahol ne árulná
el magát, ne nyílna meg. A Farkasok órája egyfajta véglete is az őszinteségnek,
a történetet kizárólag az önéletrajz strukturálta, és nem azon törtem közben a
fejem, hogyan zokogtassam meg az olvasót. Nem véletlenül írtam éppen ezt a
könyvet legtovább, a tizenharmadikat. Az egyetlen, amit le szoktam venni a
polcról, vannak benne kedvenc helyeim. Nem kerülök ezáltal saját bűvkörömbe,
nem tetszelgek a tükör előtt, csak tudom, hogy ezeket a részeket egyszer
lehetett megírni, és fogalmam sincs, miként jutottam el odáig, pedig a lécet
sem rakosgattam lelki szemem előtt. De akkor is álszent lennék, ha most nem
mondanám szemtelenül azt: gyertek, barátaim, és haladjátok meg ezeket az
oldalakat. Én már biztosan nem tudnám, ezért fejeztem be az önéletrajz írását,
mert innen el kell lépni. És nincs más mérce, mint az, hogy én tudjam, a
következő könyvemben egy egészen más irányban honnan hova akarok eljutni.
