| A száraz professzorok egy ledöntött nyolcassal jelölik: ∞,
szerelmesek egy igen forró csókkal, közönséges emberek csak kimondják
egyszerűen, a lehető legközönyösebben. Végtelenség aminek nincs vége, amelynek
változatlan örökös... |
| 
|
Végtelenség!
Hát lehetséges-e, hogy mindennek vége nem volna egykoron, avagy csak
közönséges utcai hiúság az enyészet misztériuma?
Hisz a vérünkbe ment át, velünk született a vég hite. Hogy vége lesz egyszer
mindennek, de mindennek! A bölcsőben tanultuk meg már ezt, később már nem volt
időnk kételkedni ebben.
Szerencsétlen wertheri fájdalmak lehetnek csupán azok a kesergések, amik
megkönnyítik annak gondolatát, hogy lesz egy pillanat, mikor elnémul a
legmosolygóbb arc, s a szemek lezáródnak, és vége, vége lesz mindennek. Ezen
nem lehet töprengeni. Belenyugszik mindenki az elmúlás gondolatába, és bizony
nem teszi le senki sem azért a munkát kezéből, hogy amit ő végez, az éppen
olyan mulandó, mint például ez a cikkely, melyet az elkárhozott szedőn kívül
talán senki sem fog olvasni.
Bizonyára ön is, tisztelt szedő polgártárs, nem azzal a gondolattal
illesztgeti most ólomba az én szarkalábjaimat, hogy az a munka is nem egyéb,
mint áldozata a mulandóságnak. A hasábokat tárcalábakba állítják, és reggeli
fél ötig még szükség lesz rá, de tovább nem. Félredobják egy sarokba, hogy
néhány óra múlva széttördeljék a hasábok sorait, szétszedjék a betűket, és
mikor később a papírsapkás szedőgyerek mossa a piszkos ólmot, nem gondol arra,
hogy az most csak azért olyan piszkos, mert akadt egy unatkozó ember, aki
feláldozta egy estéjét, hogy gondolkozzék azon, hogy voltaképpen milyen nagy az
a végtelenség, hogy van-e az!
Egy pillanatra leteszem a tollat. Fáraszt az írás, és ilyen mélyen csak
nehezen tudok gondolkozni.
Délután, ahogy sütkéreztem a márciusi napon, egész véletlenül az ötlött
eszembe, hogy én eddig még nagyon haszontalan munkát végeztem. A léha cikkek,
melyek igyekeznek könnyűvérűek s étvágygerjesztők lenni, nagyon közönséges
dolgok. Olyanokat tud írni mindenki egy szemernyi hangulattal és néhány
negyedórai munkával. És valljuk be, hogy ezek a léha, semmirekellő cikkek
lejárták már magukat. Az olvasók már nagyon megszokták őket.
Kutattam tárca után.
Először arra gondoltam, hogy filozofálni próbálok az asszonyról.
Tehetetlenül tettem le a tollat. Haszontalan munka volna az is. Mi,
írómesteremberek igazán legkevésbé ismerjük az asszonyt, és a pelyhesedő suhanc
igen gúnyosan kacagna fel, ha esetleg nem restellnénk bevallani, hogy az
asszony egy kitanulhatatlan misztérium, egy rejtély, amelynek nincs megfejtése.
Az asszonyról a végtelenség fogalma ötlött eszembe.
Kitanulhatatlan mind a kettő.
Milyen nagyon egyszerűen meg lehet fejteni ezt a fogalmat. Egészséges
észjárás és fantázia kell csak hozzá.
Véggtelen, aminek nincs vége. Végtelen az örök élet, végtelen az az űr,
amelyik ott van a fejünk fölött — és végtelen a szülői szeretet.
Más minden véges!
Ennek a háromnak nincs vége.
Aztán milyen nagyon el lehet most töprengeni azon, hogy miért végtelen éppen
ez a három. Honnan tudjuk, hogy örökké fog-e szellemünk élni? — Mondhatjuk,
hogy a szellem nincs, egy közönséges abstrakt fogalom csupán. A szellem a test.
Az én szellemem például most ez a kéz, amelyik papírra veti ezeket a sorokat. A
sorokból aztán meg tudom majd ítélni, hogy hol vert izgatottabban a szívem, hol
pezsgett hevesebben a vérem, melyik gondolatnál. Az én szellemem, az én vérem.
Egyszer, úgy lehet, úgy fog lüktetni az én szívemben is a vér, mint például a
sarki fűszeresében, és akkor nem fogok ilyeneket írni. hanem buzgón jegyzem a
kontókat, és a kiterjedt levelezést vezetem. Aztán ezt mégsem tudjuk sehogy sem
elhinni. Miért?... Valaki egyszer boldoggá
akarta tenni a világot, és tudtul adá, hogy ne csupán a mának éljünk,
mert a testhüvellyel nem porlad el az ismeretlen — lélek. A lélek, akit senki
sem ismer, de hisz mindenki.
Aztán miért végtelen az az űr, mely ott van a fejünk felett? — Végtelen,
mert annak hisszük! És nem gondolunk vele többet. — És ha nem volna végtelen? —
Akkor nem gondolnánk vele. — Végtelen, mert másképpen nem lehet az a mi eszünk
járása szerint. Ahol elfogy a levegő, ott jön az űr, a rémítő üresség melyik
betölt mindent! Hát nincs annak vége? — Mi az a világűr? Meddig tart az? Van-e
azon túl valami? Semmi. Csak üresség, mely betölt mindent! Amelyikben ott
lebegünk mi, meg még mások sokan!...
Ledobom a tollat.
Tudj' isten, úgy összefacsarodik valamitől az embernek a szíve; ettől a
gondolattól talán? — Nem jó az ilyesmin sokáig gondolkozni!
Aztán a harmadik végtelen, a szülői szeretet!
Óh, ennél nincs végtelenebb.
A nemes emberállat szeretete gyermeke iránt nagyobb, végtelenebb annál az
óriási űrnél! — Ah, nagyobb, sokkal nagyobb
És édes istenem, hát miért szereti úgy szüle gyermekét. Az övé, igaz, de
szükségképp szeretnie kell azt azért! A gyermekéért!
Nagyon nehéz gondolat ez!
Ezen nem lehet gondolkozni; ide csupán fantázia kell, csupán érzés: egy
dobogó szív, egy apa szíve, aki meg tud halni az ő gyermekéért, az ő
testéből-véréből származott gyermekéért.
És ez az utolsó a legvégtelenebb az örök életnél, a világűrnél. Ezeknek
lehet vége, de a szülői szeretetnek soha! A szülői szeretet kihat a síron túl
is, a szülői szeretet diadalmaskodik mindenen, a halálon, az örök végen is.
Én azt hiszem, hogy igazam van.
