Kovács András Ferenc: Születésnapomra. Plágium!
Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
se bű,
se báj.
A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul,
csupán
bután.
Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
Enyém
e fény!
Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
serény
erény…
Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
ha kell,
ha nem?
Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
iszony.
Bizony.
Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
se báj.
Sebaj.
Weöresiáda.
Váteszi szózat utókoromhoz!
Suhanc leszek még, 116 éves,
De jó madzsar dzserek, sőt barna kislány,
S megkérdem akkor, költők barma, pislán:
Mit ér az ember, mit hiszen, ha téves?
Fityiszt sem értem: mért van abban érdem,
Ha földön játszom, mászok bamba térden,
S ti már fölöttem fontoskodva le s fel
Tudós felnőttként jártok… Tompa testtel
Átléptek rajtam, ám belémbotoltok,
Míg firkálok perzsára, lomha porba…
Számomra szimplák, frissek lenn a dolgok:
Egymásba huttyan tartalom s a forma!
Nem tudhatjátok: lelkem merre leng át,
Mily végtelenbe tart? Kit érdekelne –
Mint bomlik szét egy rímmel férces elme?
Aggult versemre köttök víg pelenkát,
Akárha volnék ükunokám kölke,
Ki e világot tőlem örökölte…
Makacs kacsótok, oh, minőket ír rám,
Hogy ígymegúgy, teljessé lőn a lírám:
Majdnem lefőztem Sziszt, Aranyt, Balassit,
Babits Mihályt, s úgy nézek föl Weöresre,
Miközben létem öntudatba lassít,
Mint alperes néz fürgébb fölpörösre,
Habár lehetnék szőke, kosztolányis,
Attilásabb, árpádosabb, gyulásabb,
Tajtékzóbb, mint a paprikás gulyáshab –
Élhetnék persze Kölnben, Ozsdolán is,
Párizsban bandibb lennék, egyre gyónibb,
Akár szabolcskás vitrinekben ó-nipp,
Vereczkén Verlaine volnék, rétyi Rimbaud,
S ha forrna még vénámban égi tempó,
Túltennék tán Reményiken reményben –
Marnék, ha tűrnek, tűrném, hogyha marnak,
Bölcsen szavalnék most e költeményben:
Jó volnék végre vátesznek, magyarnak!
Szátok mögöttem majd röhögjön össze,
Ifjak, jövendő vének – ím, kibírtam,
Pedit rút rigmust ennél többet írtam…
Bús párka sorsom bármiként bögözze –
Csak nőjetek, maradjak én gügyének,
Nem ártok nyelvnek, senki népügyének:
Szép balgaságom nem székfoglalón áll,
Hű hazugságom igazabb a szónál.
float:XX :center
