|
"Hunyjátok
le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy
éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek" - írja
Csáth Géza, eredeti nevén dr. Brenner József idegorvos. A "Nyugat"
első nemzedékéhez tartozó író volt, a magyar irodalom egyik legfurcsább
zsenije. Zseni, de tékozló fiú is egyszerre. 1908-ban, 21 éves korában, "A
varázsló halála" című novellájával beírta nevét - Karinthy kifejezését
kölcsönkérve - a "legtökéletesebb írásművészet"[3]
enciklopédiájába. 11 évvel később, 1919-ben, fiatalon és összetörten vetett
véget életének. Mindössze 32 éves volt. A morfium teljesen szétroncsolta testét
és szellemét. 1910-től haláláig a méreg végighempergett és végigviharzott
életén, eltékozolva mindazt a tehetséget, ami kezdetben számára megadatott.
Miért történt mindez? Miért rabolt magának mindennap 14 órai gyönyört? Mert
Csáth szerint "ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer
éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt
élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az
ópiumszívást mint kifejlett férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi
épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni -, tíz esztendeig
elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az
örök megsemmisülés jeges párnájára"[4]-
írta 1909-ben, még egy évvel azelőtt, hogy kipróbálta volna a kábítószert.
Valóban igaza lett. Tíz évet élt még, de úgy halt meg, mintha kétmillió éves
lett volna.
Csáth Géza, e csodálatos és sokoldalú tehetség, a brutalitás és álmodozás
bizarr megformálója, morfinista volt. Tragikus élete s ezen belül művészete,
még ma sem lezárt kérdés. Sokáig kortársai sem tudták, mikor kezdett élni a
méreggel. Naplója viszont sejteti, hogy az "Ópium" megírásakor még
nem nyúlt a szerhez. (Ezért téves az a feltételezés, amely az "Ópium"
című művét kapcsolatba hozza morfinizmusával.)
Barátja és unokatestvére, Kosztolányi Dezső - a Nyugat egyik számában -
megdöbbentő adatokat közölt Csáth Géza betegségéről és haláláról.[5]
Kosztolányi szerint a méreg hatása lassan mutatkozott Csáthnál. A két barát
gyakran találkozott egymással. Négy évig, a háború kitöréséig Kosztolányi észre
sem vette, hogy unokatestvére beteg. Később viszont egyre több olyan jelenséget
fedezett fel, amely furcsán, idegenül hatott. Azok az írásai, amelyek a kábítószerezése
kezdetén készültek, még eredetiek és finomak voltak. Csak halványan tanúskodtak
a változásról. Kosztolányi figyelő szemének viszont feltűnt, hogy valamiként
másképp hatnak. Régi, lírai hangja megcsuklott. Figyelmét az álomszerű helyett
a kézzelfogható jelenségek kötötték le. Ez a "földiség" már a morfium
hatása volt. Mert Kosztolányi szerint "a morfium nem hoz bódító és
mennyországi lázakat, mint a 'hozzánemértők' képzelik. Éppen ellenkezően hat.
Összeszűkíti a szem bogarát, és kisebbíti a látótért. A szellemi hatása is
körülbelül ilyen. A részletek elevenen tűnnek fel, de az egész mellékessé
válik. Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá,
prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre
tekintett. Különös átalakulás, melyről eddig nem olvastam, minthogy az írók
túlon-túl regényes színben látják a morfinizmust."[6]
Kosztolányi megállapításainak valósága Baudelaire írásaiban is fellelhető.
"A mesterséges mennyországok" című lírai esszéjében a francia
szimbolizmus atyja részletesen kifejti az ópium és a hasis káros hatását. A
kábítószer rabjai a gyönyörök után olyan borzalmakat tudhatnak magukénak, amely
megkérdőjelezi a mennyországot keresők átélt örömét. Miközben a megistenülés
tévhitében ringatják magukat, saját poklukat készítik elő. A hasis például a
magányos örömök osztályába tartozik, a nyomorult semmittevők számára van
fenntartva. Haszontalan és veszélyes. A hasis egyik leggroteszkebb
következménye - Baudelaire szerint - az aggodalmaskodó tébolyig terebélyesedő
félelem attól, hogy bárkit is megbánthat a bódult állapotban lévő. Ha ereje
volna hozzá, még azt a természetellenes állapotot is eltitkolná, amelyben van,
nehogy nyugtalanságot keltsen embertársaiban. A bódulat elején úgy tűnik,
mintha csodálatosan jó közérzetnek és szellemi frissességnek örvendene, és
semmi fáradtságot sem érezne. De alighogy talpra áll, gyenge lába csak
vonakodva hordozza, és attól fél, hogy összezúzódik, mint valami törékeny
tárgy. Nagy bágyadtság hatalmasodik el lelkén. Képtelen dolgozni, és erőt
gyűjteni a cselekvéshez. Baudelaire éppen ezt tartja a megérdemelt büntetésnek.
Ez a gyalázatos tékozlás egyenes következménye a szernek. A droggal élő
személyiségét szétszórja a négy égtáj felé, életereje nagy hányadát
elvesztegeti.[7]
Az 1909-ben még "tiszta" Csáth is hasonló tüneteket ír le.
Elismeri, hogy a "fölébredés elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a
szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög
végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek
ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelően
hív. Menni kell." A gyönyörért fizetni kell. A fény, "a világosság,
amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A
szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bőr
irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A
kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak
bujdosnak a koponyában."[8]
E figyelmeztetések ellenére, egy évvel később mégis bekeríti a sors, és
bőre alá szúrja a tűt. A méreg szétterjed a testben és a lélekben egyaránt.
Erről ő maga 1913-ban így ír:
"A hét elég jól indult, 0,044- és 0,046-os napi adaggal, melyeket
három- és négyfelé osztottam el, de tegnap és ma ismét belejutottam abba az
iszonyú circulus vitiosusba, mely a legszégyenletesebb önvádlások forrása.
Ilyenkor mindig onnan ered a baj, hogy nincs erőm bevárni a délelőtti
defecatiot. Mert ha ez sikerül, és a bélből újra felszívódó morfium-mennyiség
távozott, akkor mindig jelentkezik egy egész napos és kellemes morfiuméhség,
mely a rendes adaggal csillapítható. Ha ellenben reggel még ágyban vagy
székelés előtt megtörténik az első bűn, akkor az adag nem is okoz eufóriát.
Vétkezni is, ártani is, és még nem is élvezni - ez a keserves gondolat üldöz
ilyenkor, és sokszor, ha pisztoly volna a közelemben, egy másodperc alatt
szétrobbantanám ilyenkor a fejemet."
Naplójából és Kosztolányi nekrológjából tudjuk, hogy Csáth sokat
szenvedett. Teste tele volt tályogos tűnyomokkal. Az utolsó években már alig
tudott járni, mégis dolgozott, ellátta orvosi teendőit. Tudta, hogy a biztos
halál felé rohan. Tudta, hiszen orvos volt. Figyelte önmagát, és kísérletezett
a testével. Volt idő, amikor szanatóriumba vonult, hogy leszokjon a szerről, de
később, akaraterejét elveszítve, újra a morfiumhoz nyúlt. Valójában sohasem
hagyta abba, legfeljebb az adagot csökkentette olykor-olykor. De ez is inkább
csak önmaga becsapása volt. Az elvonó kúrák idején is becsempészett a kórházba
egy-egy kisebb mennyiséget, majd újból a régi adag következett.
"Vajon meg lehetett volna-e valamiképp menteni?" - kérdezi
Kosztolányi.[9]
Pesszimista válasza elgondolkodtató.
"A fizikai elkülönítés, a szer föltétlen megvonása csak a testi
épségét mozdította volna elő talán, és az utolsó véres tragédiát gátolja meg,
de semmi esetre sem lelkibetegsége kifejlődését, melyet a morfium eltakart pár
évig, a maga forró és sűrű ködfátyolával. A morfinizmus mindig okozat és nem
ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb
veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely
túlvilágian édes dallal zengett írásaiban. Schumann fájó panasza hasonlít
ehhez, annak a zeneszerzőnek a sírása, ki ugyanezzel a betegséggel volt terhes.
Egy darabig átmentette ezt a művészetébe, aztán már sok volt, a befogadó közeg
nem vette át, és összeroppantotta a testét. Különben a tragédiája messze
visszaágazik az életébe. Az, hogy elmeorvosnak készült, talán öntudat alatti
kirezgése volt annak a megismerésnek, hogy beteg és magán akar segíteni."
Talán igaza van Kosztolányinak, talán nem. Talán tényleg okozat volt a morfium
Csáthnál, de az is lehet, hogy ok csupán. Lehet, hogy ilyen volt a lelki
alkata.
A történelmi kor, amelyben Csáth Géza rövid írói pályáját futotta, igen
alkalmas volt arra, hogy a beteg test és lélek furcsaságait művészetté
alakítsa. A XX. század elején lejárt a nagy szeretetek heroikus romanticizmusa.
Úgy tűnik, Csáth elveszítette az én illúzióinak minden formáját, és a bódító
álomba menekült. A morfium misztikus bűnének kísértete erősebb volt. De ebben a
beteg és bűnös, maga és mások által teremtett világban, a beteg test a beteg
kor gyümölcse. Az író a valóság szigorú
megfigyelésén munkálkodik: egyrészt a betegek éleslátásával belülről elemzi
saját testét, másrészt pedig mint orvos, kívülről is láttatja önmagát. Ez a
kettős szemlélet, a látás és a láttatás teszi lehetővé a lelki folyamatok
megértését. Olyannak látjuk - mi olvasók - az akkori világot, amilyenné az író
benne eltorzult. Nem törött tükör, hanem a meztelen valóság: bizarr, kegyetlen,
csúf, sivár, céltalan. S benne az élet csupa nyomorúság. Így talán érthető, hogy Csáth Géza beteg volt.
„Végtelent” ivott s a lelke „égre lázadt, majd” összetörte „a tébolyok és a
lázak szent poharát”.[10]
Vagy mégis inkább bűnös ember, aki a büntetőjogi normákat megszegte? A kérdés
furcsának tűnhet, de ha most bíróság elé állítanánk őt, akkor a mai büntetőjogi
megítélés szerint a bíróság bűnösséget megállapító ítéletet hozna. Dr. Brenner
József, morfinista magatartásával ugyanis a "visszaélés
kábítószerrel" elnevezésű bűncselekményt valósította meg. Saját korának
törvényei ezt a bűncselekményt még nem definiálták. Ennek oka, hogy a
bűncselekmények köre és a felelősségre vonás feltételei a történelem folyamán
állandóan változtak. A koronként eltérő jogpolitikai szempontok folyamatosan
befolyásolták és befolyásolják a definiálható magatartásokat. A büntetőjog
által szabályozott viszonyok mindig alkalmazkodtak a társadalom fejlettségéhez.
A felvilágosodás „felvilágosult” százada például eltörölte azokat a
bűncselekményeket, amelyek a „sötét” középkort jellemezték. A természetjog
öröktől fogva létező tilalmai viszont kortól és politikai rendszertől
függetlenül őrködnek a társadalmak fölött. Az ölést és a lopást mindig bűnnek
tartották, s elkövetőit mindig üldözték. Ugyanakkor ma már senkit sem állítanak
bíróság elé házasságtörés vagy boszorkányság vádja miatt, korábban viszont nem
ismerték az adócsalás bűntettét. A kábítószer fogyasztása csaknem egyidős az
emberiséggel. Büntetőjogi megítélése viszont későbbi korok terméke.
Magyarországon például az 1930. évi XXXVII. törvénycikk vezeti be. A
szabályozások sorát az 1961. évi V. törvény folytatta, amely a fogyasztást mint
elkövetési formát még nem tartalmazta. Az 1971-ben megszületett Büntető Novella
módosította a korábbi szabályozást. A korábbi büntetési tételeket felemelte, és
újabb bűnelkövetési magatartásokkal gazdagította a büntetőjogi törvény
kelléktárát.
A jelenleg is hatályos - de több mint ötvenszer módosított - Büntető
Törvénykönyv, az 1978. évi IV. törvény szabályozza a "visszaélés
kábítószerrel" és a "kóros szenvedélykeltés" tényállását.
A nyolcvanas évek büntetőpolitikájának egyik legfőbb hibája volt, hogy nem
tett egyértelműen különbséget fogyasztó és kereskedő között. A jogirodalomban
1986-ig vitatkoztak arról, vajon a kábítószer-fogyasztás önálló
bűncselekmény-e. A kérdésre a választ a Legfelsőbb Bíróság a VI. sz. Büntető
Elvi Döntésével adta meg. Kimondta, hogy "a kábítószer fogyasztója a
kábítószerrel visszaélés bűncselekményét akkor is elköveti, ha nem maga
készítette vagy tartotta a kábítószert, hanem mástól, a fogyasztás érdekében
szerezte meg".
A kategóriáknak ezt a szétválasztását tükrözte az 1978. évi IV. törvényt
módosító 1987. évi III. törvény. Lehetővé tette, hogy a kábítószer-élvezőkkel
szemben kényszergyógyítást alkalmazzanak.
Az 1993. évi XVII. törvénnyel módosított Büntető Törvénykönyv - a
kompromisszumos kriminálpolitikának megfelelően - a kábítószerrel kapcsolatos
deviancia kezelésekor az ún. medikalizáló megoldást választotta.
A kilencvenes években a jogalkotó egyre következetesebben fellépett a
szervezett bűnözéssel szemben. Ez kihatott a "visszaélés
kábítószerrel" bűncselekményre is azáltal, hogy az 1997. évi LXXIII.
törvény ismét módosította a Büntető Törvénykönyvet, és határozottabban
elkülönítette a keresleti és a kínálati oldalt. A szervezett bűnözéssel
összefüggésben elkövetett kábítószeres bűncselekmények büntetési tételeit
felemelte. A másik oldalon viszont, a csekély mennyiségre történő elkövetők esetében
lehetővé tette, hogy a bíróság a szabadságvesztés, vagy a pénzbüntetés mellett
közérdekű munkát szabjon ki.
A büntető jogszabályok újabb módosításakor nagy vitát kavart az 1998. évi
LXXXVII. törvény. A jogszabály hátterében meghúzódó büntetőpolitikát ekkoriban
a szigorítási szándék jellemezte. Elveiben a „nulla-tolerancia” politikája
érvényesült. A büntetőjog eszközeivel akarta mind a keresleti, mind a kínálati
oldalon történő kábítószer-jelenséget visszaszorítani. Ennek érdekében
bővítette a büntetendő cselekmények körét. A kábítószer termesztését,
előállítását, megszerzését, tartását, az országba történő behozatalát, az onnan
történő kivitelt és az ország területén történő átvitelt alapbűncselekményként
definiálta, az összes többi megvalósulási formát pedig privilegizált esetként
büntette. A fogyasztást, mivel jellemzően valamilyen más elkövetési
magatartáshoz kapcsolódik, mint pl. termesztéshez, előállításhoz,
megszerzéshez, tartáshoz, szubszidiárius bűncselekményként fogalmazta meg.
Kimondta, hogy a "kábítószerrel visszaélés" csak szándékosan
valósítható meg.
A törvény mögött meghúzódó kriminálpolitika alapvető célja a „drogmentes
társadalom” létrehozása volt. (A hétköznapok gyakorlatában viszont – a szigorú
szabályozás ellenére – kedvező változás nem történt.)
Ennek a törvénynek a nagy hibája volt, hogy az alkalmi fogyasztót kihagyta
abból a kedvezményből, amely a kábítószerfüggő személy esetében érvényesült. A
függés szakértői megállapítása után lehetőséget adott az elkövetőnek arra -
feltéve, hogy két évnél nem súlyosabban büntetendő cselekményt követett el,
hogy a bűntető ügyet eltereljék. A terheltnek az első fokú ítélet meghozataláig
hitelt érdemlő okirattal igazolnia kellett, hogy legalább hat hónapig
folyamatos kábítószer-függőséget megelőző vagy gyógyító kezelésben részesült. S
ez - mint büntethetőséget megszüntető ok - később az eljárás megszüntetéséhez
vezetett. Ebből a kedvezményből 2003. március 1-jéig az alkalmi fogyasztó
kimaradt.
Az 1998. évi törvény fogyatékosságát a 2003. évi II. törvény részben
orvosolja, számos kérdést viszont nem rendez. A kompromisszumos megoldásnak
megfelelően kiiktatja a fogyasztást önálló elkövetési magatartásként
meghatározó rendelkezést, de továbbra is büntetni rendeli a kábítószer
megszerzését és tartását. Szélesíti a büntető útról való elterelés lehetőségét.
(Az alkalmi fogyasztó számára is lehetővé teszi.) Ugyanakkor következetesen
kizárja e kedvezmény alól azokat, akik terjesztőként követik el a
bűncselekményt. A kábítószer forgalomba hozatala esetén ugyanis nem kerülhet
sor az elterelésre. Tévednek azok, akik a módosító jogszabály kritikájaként
említik, hogy a március 1-jétől hatályos szabályozás a dílerek tevékenységét
segíti. A terjesztők ugyanis fogyasztóként sem mentesülhetnek a büntetőjogi
felelősségre vonás alól. Külön szabályozza a 18. életévét be nem töltött
személy sérelmére elkövetett visszaélést. Következetesen szétválasztja a
kábítószer fogyasztójával és terjesztőjével kapcsolatos rendelkezéseket. Külön
rendelkezik a függő személy cselekményeiről.
A kábítószeres bűncselekményekkel kapcsolatban sajátos szabályokat
tartalmaz mind a tanulmány megírásakor még hatályban lévő, többször módosított
1973. I. törvény, mind pedig a 2003. júliusában hatályba lépő 1998. évi XIX.
törvény. Mindkét jogszabály a büntetőeljárás rendjét szabályozza.
Az 1973. évi I. törvény értelmében az ügyész a vádemelés feltételeinek
fennállása esetén, háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel
fenyegetett bűncselekményeknél a vádemelést egy évtől két évig terjedő időszakra
elhalasztja, ha ennek a gyanúsított jövőbeni magatartásában mutatkozó kedvező
hatása feltételezhető. Ezen idő alatt a terhelt pártfogó felügyeletét is
elrendelik. Külön magatartási szabályként előírhatják, hogy gyógyító vagy
megelőző kezelésben részt vegyen. A "visszaélés kábítószerrel"
bűncselekmények közül több esetben is alkalmazható a vádemelés elhalasztása.
Az Európai Unio tagállamai a kábítószer-fogyasztás büntethetősége
tekintetében különböző megoldásokat fogadnak el. Az egyik modell a nulla-tolerancia
elvére épül, és általános büntetőjogi tilalmat vezet be. A kompromisszumos
megoldás - a hazai szabályozás is ilyen - a prohibicionista politika elveit
valósítja meg. Ebben a típusban is a büntetőjog szabályozza a kábítószerrel
visszaélés cselekményét, de egyéb prevenciós eszközöket is alkalmaz. A
büntetőjogi útról való elterelést bizonyos esetekben megengedi. A keresleti
oldalhoz tartozókat döntően betegnek tekinti, és a célt a gyógyításban keresi.
A harmadik típus a kábítószerek osztályozásán alapuló ún. holland modell, amely
a normalizáló politika elveire épül. Ennek lényege, hogy a drogot két csoportra
osztja: az elfogadható kockázattal járó és az elfogadhatatlan kockázattal járó
drogok csoportjára. A bűnügyi tevékenység az utóbbira korlátozódik.[11]
Lehet-e vajon a drogot így osztályozni? Vannak-e kevésbé veszélyes
kábítószerek? Esetleg léteznek ártalmatlan bódítószerek is, mint amilyeneket
Frank Thyndall professzor ígért 1936-ban? Olyanok, amelyek „szédületes
gyönyöröket” adnak, de ártalmatlanok?[12]
Bálint György szerint az ártalmatlan bódítószer lehetetlen. Mert „minden
bódítószer kiragad a valóságból – ha hatása elszállt, visszazuhanunk a
valóságba. Ez minden alkalommal friss és tűrhetetlen megrázkódtatást jelent.
Minden bódítószernek ártalmas utóhatása van tehát – mindaddig, amíg maga a
valóság is ártalmas. Minden bódítószer adagolását fokozni kell –mindaddig, amíg
a valóság is fokozódó adagokban nehezedik idegeinkre. Mennél tűrhetetlenebb a
valóság, annál ’szédületesebb gyönyöröket’ ad a bódítószer – és annál
keservesebb a visszatérés a valóságba.”[13]
Abban igaza van Bálint Györgynek, hogy ártalmatlan drog nem létezik. Abban
is igaza van, hogy a világ 1936-ban „megrázkódtatást jelent”-ett az akkor
élőnek. De szeretném azt is hinni, hogy a szörnyű világot is éppúgy mi
teremtjük magunk köré, mint a nagyszerű, szerető, nyomorúságnélkülit. Mi
öltöztetjük olyanná, amilyen. És lehet, hogy jót akarunk, amikor büntetőjogi
szabályokkal igyekszünk rendet teremteni, és elfelejtjük, hogy a dolgok
rendetlensége mögött a világ rendetlensége áll. A szabályozások rendszerében az
én szabadságát csökkentjük, ugyanakkor elfelejtjük létküzdelmeiben segíteni őt.
Megtiltjuk, hogy önmagát támogassa, de ennek ellenében nem támogatjuk, hanem
magára hagyjuk. Hiszem és tudom, hogy nem kívülről ránk erőltetetett, hanem
önként vállalt rendre van szükség.
A törvények mögött meghúzódó cél gyakran nemes, és a segítő szándék vezeti
a jogalkotót. A hétköznapok gyakorlatában viszont az eredeti célkitűzés
olykor-olykor a visszájára fordul. Pl. a jelenlegei hazai szabályozás egyik fő
problémája a fiatalkorúak esetében, az iskolai vélemény kötelező beszerzése. A
kábítószerrel visszaélést elkövető fiatalkorúnak így esélye sincs arra, hogy az
iskolában ne derüljön ki az a cselekmény, amely a büntetőjogi szabályozás
következtében stigmaként nehezedik rá. Pedig biztosan nem ez volt a jogalkotó
eredeti célja. Az ügyek bizonyos részében egy ad hoc jellegű magatartás rögzül,
s a fiatalkorút az állam a bűnöző címkével illeti. Pedig ebben az esetben nem a
fiatalkorú személy immanens sajátja a deviancia, hanem az állami politika
minősíti ilyennek a tevékenységét. Tehát a társadalom felelőssége ebben az
esetben kettős: egyrészt felelős a deviancia keletkezéséért, másrészt pedig a
deviáns viselkedés állandósulásáért. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy a
bűnözővé nyilvánítás identitásváltozást idéz elő az egyénnél, aki e
minősítésnek megfelelően fog a jövőben viselkedni.[14]
A jelenlegi büntetőjogi szabályozás következtében tehát a pillanatnyi
magatartás állapottá alakul át. A jogalkotó biztosan végiggondolta ezeket a
kérdéseket, és a szabályozás előtt eldöntötte, mi éri meg neki.
A minisztériumban folyó jelenlegi jogszabály előkészítési munkálatok
sejtetik, hogy a még nem tökéletes drogszabályozás a közeljövőben sem fog
változni. Új Büntető Törvénykönyvre 2006-ig nem számíthatunk. Ezt követően is -
nagy valószínűséggel - megmarad a jelenlegi prohibicionista szabályozási elv. A
normalizáló politikára való áttérésre nincs esély, mert a mai jogpolitika
szerint az ún. cannabis típusú szerek ugyanúgy veszélyesek, mint a hard drogok.
A pokol előszobájának tekintik azokat, így a jövőben sem kívánják
szétválasztani a puha és a kemény drogokat.
Tovább rontja a helyzetet az új büntetőeljárási jogszabály - az 1998. évi
XIX. törvény - júliusi hatályba lépése, hiszen a jelenlegi nyomozóhatósági
elterelésre akkortól már nem lesz mód. Kiszorítja azt az ügyész által
alkalmazható vádhalasztás intézménye. Erre akkor kerülhet sor, amikor a
kábítószer-élvező személy vállalja a folyamatos kezelésen vagy a
megelőző-felvilágosító szolgáltatáson való részvételt. Az új Be az elterelés
lehetőségét korlátozza akkor, ha az elkövető már korábban ilyen bűncselekmény
miatt részesült az eljárás felfüggesztésének kedvezményében. Ebben az esetben
az ügyész a vádiratban indítványozza, hogy a korábban felfüggesztett eljárást a
bíróság folytassa, és az ügyeket egyesítse.
Visszatérve Csáth Géza esetére, a mai szabályok értelmében megvalósította a
"visszaélés kábítószerrel" bűntettét. Csáth tragédiája nem ennél a
bűncselekménynél ért véget. Aki ismeri életét, tudja, hogy ennél sokkal
súlyosabb bűncselekményt is megvalósított, amikor 1919 nyarán, mielőtt saját
életét odaadta, rendelőszobájában „angyali gyilkosa”[15]
lett feleségének. Ez a cselekménye viszont más jogi kérdéseket vet fel. Ezek
megválaszolása egy másik tanulmány feladata lehet.
Mostani, drogról való elmélkedésemet Barbereau tanár úr szavaival zárnám.
"Nem értem, hogy az értelmes és szellemi ember miért vesz igénybe
mesterséges eszközöket a költői boldogság eléréséhez, amikor a lelkesültség és
az akaraterő bőségesen elegendő ahhoz, hogy általuk a természetfeletti létezés
magaslatára emelkedjék. A nagy költők, a filozófusok, a proféták mind olyan
személyiségek, akik akaraterejük puszta és szabad gyakorlása útján olyan
állapotba kerülnek, amelyben ők egyidejűleg az ok és az okozat, az alany és a
tárgy, a delejező és az alvajáró."[16]
Még annyit szeretnék ezekhez a gondolatokhoz hozzátenni, hogy a gyönyör, az
álmodozás, a jókedv elérése és megszerzése nem csupán a nagy emberek, a költők,
a tudósok, a művészek kiváltsága. Én Juhász Gyulához hasonlóan, „hiszek az
emberi haladásban, és remélem, hogy a természettudományos világnézet terjedése,
a szociális higiéné térfoglalása lassan, de biztosan elviszik a sokat szenvedett
és sokszor tévelygett emberiséget abba a ma még utópiának tetsző állapotba,
amelyben nem kell többé a szabad és egészséges embernek semmi más narkotikum,
csupán kettő: az álom és a művészet!”[17]
|
