1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a
szerző átvette New York városának Év Tanára díját.John Taylor Gatto [1]
: A szabadság városa, vagy mégse?
Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében
veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel
való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik
nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik
mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene
jelentenie az „oktatás" szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb
tanár - ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket -, hanem
zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik
életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az
övék, mint az enyém.
Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink
tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban.
A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha
nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana - és az iskolák
fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az
öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények
közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg.
Kétségtelen, hogy valami baj van.
Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot
tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek
és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük.
Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a
közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a
„közösség" szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk
megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak
ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a
tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is.
Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk
létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán
alvó érinthetetlenek.
Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt
éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé
válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a
tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári
ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában
csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi
emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és
igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont
logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen
dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy
csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a
füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie,
hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.
Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban
találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan
százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő
Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a
nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett
meneteltek iskolába.
Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy
szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a
kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók
aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt
érdekesnek találják.
Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni
iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió
fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási
hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek
gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.
Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól
- az én életemben biztosan nem -, de ha változtatni szeretnénk a dolgok
tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az
iskola nagyon jól „iskoláztat", de nem „oktat" - tervezéséből
kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó,
hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.
Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of
Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a
tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a
feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő,
megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.
Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk
azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos
és individualista emberek sikeresek - hiszen halott az eltartottakat és a
gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki
az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket
vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy
számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként
hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.
Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést
javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a
gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az
iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás
abszurditásaival.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének
lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz
tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az
embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól;
elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez
igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének
lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent
hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel
ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.
Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden
napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben,
amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér
bennünket a „házi feladat" elkészítésének követelményével.
„Hogyan tanulnak meg olvasni?" - kérdik önök, a
válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira." Ha
a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban
raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve,
hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó
életben.
Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét:
a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem
akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást
és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi
munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és
realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták
nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi
tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének
megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi
egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.
A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az
idejük:
A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad
tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.
A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a
legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.
A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában,
körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és
átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő
alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az
egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni
térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására.
Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi
étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti
étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad
önmagára.
Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél
gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is
éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és
az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán
választ meg ő maga.
Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az
emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját
idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos
betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak
és a tanítási óráknak - az egész chautauqua-elképzelésnek - sok közük van
hozzá.
Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a
kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az
erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a
legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra
mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink
elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.
Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van
a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől - a felnőtté váláshoz
szükséges idejüktől -, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket.
Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz
alá ezeket a rendellenességeket.
- A
tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer
év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése
izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja
őket ezért? Játékok vagyunk.
- A
tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart
sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott
dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra
felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
- A
tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap
milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos
jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
- A
tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza
meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja
értékeiket és életüket.
- A
tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a
szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat,
akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
- A
tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben.
Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott
ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert
egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső
személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból
kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok,
mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így
hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
- A
tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó" tanárok
példáját követik - és a televízióban látható mentorokét, akik a világon
mindent ingyen kínálnak.
- A
tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva
elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy
agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.
Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak
meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de
mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy
az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő.
Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek
minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult
amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a
hibának.
Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre
zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk
és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy
végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni:
jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre
fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy
csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.
Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene
kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk,
hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a
„szakértők" fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből
álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem
vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia
ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az
oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a
szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta
központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen
darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az
alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel
szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig
visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel,
erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.
Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk
egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az
európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit
használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom
szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény
gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.
Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy
az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden
életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan
környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás
egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket
sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak
megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a
magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy
Einstein esetében a svájci vámhivatalban.
Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura - noha
szülei meghaltak, és semmit nem örökölt - egyedül biciklizte át az Egyesült
Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt
fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és
mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként
ácsként dolgozott.
Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret
kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai
élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a
jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független
tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi
környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik
gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.
Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány
tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem
New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre
és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános
bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra
betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik
tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol
egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három
tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy
teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít
Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.
„Speciális" gyerekek ők egy „speciális"
programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem
tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről
van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek,
legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New
York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.
Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban,
hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az
önálló tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez
az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a
való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék.
Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a
gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy
rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.
Mire van még szüksége egy átalakított
iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség
főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a
gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az
iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy
önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek
valódi felelősséget kapjanak az életben.
Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben
minden gyereknek - gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának - évente 320 óra
kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek
vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata
megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták
újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a
kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag
iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak" a dolgok,
bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon
sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem
engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága
elitprogramok.
Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó
nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség
egynapos vagy hosszabb változatban - ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen
lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem
fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az
„iskoláról" alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő
hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor
lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét,
és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a
létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el
teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az
1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A
svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a
gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az
ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.
A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a
gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk - és tévedés ne essék, ez a
legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay
Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi
iskolák céljául 1850-ben -, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek.
Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a
tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az
utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített
szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek
iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek.
Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja
mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és
szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek
gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő
gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek
vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen
az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.
Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én
ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a
sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői" véleményre
van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat.
Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik" drágák,
önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből.
Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a
mondandómat. Köszönöm.
Babilon újjá épül