Hózsa Éva: Weöres Sándor és a vajdasági magyar
irodalom
Füzi László Alkat és mű című Németh László-életrajza
(2001) az Ember és szerep Kalangyában való megjelentetésével indul, mert
ez az értelmező önéletrajzi szöveg az adott szituációban itt, vagyis a
vajdasági/délvidéki régióban tölthetett be egy neki szánt lehetséges szerepet.
A vajdasági irodalomban, ahogyan ezt a Szenteleky-Csuka, illetve a
Szirmai-levelezés bizonyítja, Németh László szellemiségének nagyon is fontos
szerepe volt. Szenteleky szempontjából a Tanu, illetve a kritikus Németh
László modell-értékűnek tekinthető. A Weöres Sándor-életrajz is valami hasonló
fejezettel kezdődhetne, csak itt a háttér a hagyományhoz köthető
Kosztolányi-levelezés, majd a hatvanas, illetve a hetvenes évek elejének
társadalmi és kulturális mobilitása lenne, a nevesített folyóiratok pedig a Híd
és az induló Új Symposion. Az áttörés már részben megtörtént, ugyanis
Schein Gábor Weöres-élet-képe (2001) az Önéletrajz című vers
értelmezésével kezdődik, amelyet Weöres Sándor eredetileg Bori Imrének ajánlott
(vö. Merülő Saturnus. 52.).
A megjelent Weöres-írást/írásokat sem nehéz a
bibliográfiákban felkutatni, mert a magyarországi irodalmi életből
kitaszítottak az ekkor felpezsdülő vajdasági irodalmi körökben találtak
otthonra (lásd Pilinszky János), sőt itt publikáltak, csak itt számíthattak
befogadásra, ahogy ezt például Mándy Iván pályája mutatja. A vers születése
(Meditáció és vallomás) a Híd 1964/7-8. számában jelent meg. Weöres
írása éppen Koncz István A vers leleplezése (Apokrif képek és
tanulmány) című irodalmi tanulmányával együtt szerepel a Hídban, hiszen
a versről és a nyelvről, a vers anatómiájáról, a nyelvélményről, a jellé
redukált nyelvről való gondolkodás (az érintett nyelvélményt Esterházy a
diktatúrák természetes velejárójának tekinti), a költői út és a költészet
lényegének diszkurzív értelmezése, sőt az ezzel kapcsolatos kritikai
gondolkodás élénk vitákat váltott ki az adott korban. Weöres Sándor pedig, aki
ugyancsak ezeken a kérdéseken töprengett, meghatározó dialógusokat folytatott.
Az 1964-es esztendő választóvonal a weöresi opusban, pontosabban Weöres
agyonhallgatásában, hiszen ekkor jelent meg Tűzkút című kötete, amelynek
kiadása a kultúrpolitikai eseményekkel is összefügg, a határon túli kiadás
esélyei távlatokat nyithattak. A budapesti Szépirodalmi Kiadó visszaadta
Weöresnek a Tűzkút kéziratát, a párizsi Magyar Műhely ellenben
megjelentette, Weöres Sándornak ezt követően hivatalosan tiltakoznia kellett az
Élet és Irodalomban, hogy az ő tudta nélkül közölték a kötet anyagát. A párizsi
Magyar Műhelynek szoros kapcsolata volt a Symposion körével is.
A vajdasági Weöres-publikációk szintén jelentősek. 1963-ban
Az áramlás szobra, a Bartók Béla és a Dob és tánc olvasható például a Hídban,
1966-ban pedig a Bolond Istók három része és a T. S. Eliot emlékére is
megjelent, ugyancsak említést érdemel a később összeálló Merülő Saturnus
verseiben megnyilvánuló kapcsolattér, valamint a kötet és a Psyché
kedvező kritikai fogadtatása. Még jelentősebb azonban a szellem(iség), például
az orpheuszi művészlét, az orphikus költészet jelenvalósága,
amely (a Kontrapunkt című antológia is bizonyíthatja) meghatározó
attribútuma az ekkor felélénkülő irodalmi gondolkodásnak. Domonkos István
drámai szövege az idő múlását érzékelő Orpheust közelíti meg (Orpheus
eldobja hangszerét. Híd, 1964., 5., 487-492.), aki nemcsak térből és
időből, hanem a művész-dimenziókból is kilép ("De eljárt az idő felettem /
Kürtömnek súlya elviselhetetlen."). A lemondás ironikus átrendeződése Füst
Milán vagy Weöres mítoszi látásmódjához, sőt a babitsi hagyományhoz
kapcsolódik: „A líra meghal.” Ám mégsem néma ez a kor.
Tolnai Ottó első magyarországi kötete ezt a címet kapta: Vidéki
Orfeusz (1983), és benne a Kosztolányi- és Csáth-impulzusok egyre
erősebbek, jóllehet Rilke még mindig hathatós befolyást gyakorol. 1992-ben a
már átváltozó alakmás és átváltozott retorika jelenik meg a Wilhelm-dalok,
avagy a vidéki Orfeusz című kötetben. Említést érdemel a szellemiség
kapcsán a Merülő Saturnus címadó nyitó verse, amely T. S. Eliot emlékére
íródott, ugyanakkor az Új Symposion nyitánya is Eliot Ezra Poundja,
amely programadó szövegnek is tekinthető.
Weöres Sándor kiterjedt vajdasági kapcsolatait
természetesen lehetetlen lenne most összefoglalni, de néhány kevésbé ismert,
eddig kevésbé érintett szegmentum kiemelése (négyes egysége) talán
hozzájárulhat a Weöres-kutatás, valamint a Weöres-olvasás újragondolásához.
A Tolnai Ottó birtokában levő két Weöres-levél nem csak
dokumentumértéket képvisel, hanem a kritikus Weöres Sándor hangját is
megszólaltatja. Az első levél az Új Symposion indulásának,
megjelenésének évében, 1965. április 20-án kelt, és kézírásos utóiratként
szerepel Károlyi Amy gépelt levelét követően. A levél szövege a következő:
Kedves Ottó,
gratulálok a
„Híd"-ban megjelent verseidhez, izgalmasak, érdekesek. Szeretettel üdvözöl
és sok sikert kíván a „Symposion"-nak és Neked
Weöres
Sándor
A
levélszöveg valójában visszajelzés. A Híd márciusi száma tudnillik Fák
és rezek címmel közölte Tolnai Ottó tizenöt szövegét (352-356.). Weöres
Sándor a következő versekhez gratulált: Fák és rezek, Miniatűr, Denevér,
Lile-madár, Képeslap, Vers 1, Vers 2, Vers 3, Vers 4, Szerda, hajnal, Fogvájó,
Éjfél után óra 1, Éjfél után óra 2, Éjfél után óra 3, Éjfél után óra 4.
Nem érdektelen az sem, hogy a műfordító feleség levele közös
levél (az utolsó bekezdésben már többes szám első személyben szólít meg),
Károlyi Amy valójában kettejük nevében írta a Klee-versfordítások kísérő
sorait: Weöres Sándor dicsérő gesztusa már Tolnai készülő második kötetét, a Sirálymellcsontot
érinti.
Kedves
Ottó,
ahogy
Ujvidéken megígértem, küldök a Symposionnek modern anyagot. Paul Klee-nek, a
festőnek verseiből. Félig-meddig még festők elött is ismeretlenek, annyira
eltakarja a festő a költőt. Csak legujabban veszik észre, hogy a festő maszkja
mögött itt van korunk egyik legvalódibb költője. A versek egy részét az Európa
könyvkiadó számára forditottam, a többit azért, mert az ember egyszerüen nem
tudja abbahagyni, ha Klee-vel kezd el foglalkozni. Irtam a versekhez egy kis
prózai bemutató-bevezetőt. Ha szeretik az ilyesfélét, hozhatnának Klee grafikái
közül párat mutatóba, igen jól reprodukálhatók.
Köszönjük
a Symposion számait, mindig találunk valami érdekeset bennük. Iró, költő,
kritikus barátaival együtt, sokszor üdvözlöm Sándorral együtt.
Weöres
Sándorné Károlyi Amy
A levél visszajelzését szintén érdemes szemügyre venni. Az Új
Symposion 6-7. száma közölte Károlyi Amy versfordításait, a szerkesztő
Tolnai Ottó betartotta az irányadó utasításokat, bevezetővel és illusztrációval
együtt nyújtotta át az olvasóknak Klee verseit (17. oldal: Szamár, Végső, A
hold sok oldalról, Álom, A nagy állatok, – építeni segítsetek –), Paul Klee
azóta Tandori Dezső révén van igazán jelen a magyar irodalomban. A bevezető
egyébként a gépkorszak lírikus festőjének nevezi a szerzőt. A levélszövegben
megnevezett ígéret megvalósul: Weöresék valóban küldtek valami modernet.
Irodalomtörténeti szempontból ugyancsak kiemelkedő, hogy ugyanez az Új Symposion-szám
kezdte közölni Végel László Egy makró emlékiratai című folytatásos
regényét, amelynek kritikai recepciójában meghatározó szava volt Weöres
Sándornak (lásd Utasi Csaba: Tíz év után, 1974, Szajbély Mihály: Álmok álmodói,
1997). Ez a vonatkozás azonban talán a legismertebb érintkezési pont,
ennélfogva erre most nem térek ki újra.
1968.
augusztus 12-én, tehát néhány nappal a csehszlovákiai események előtt kelt
Weöres Sándor következő kézírásos levele, amely a barátokat szólítja meg, az
utóirat viszont közvetetten Tolnai Ottóhoz szól:
Kedves
Barátaim,
Ne
haragudjatok, hogy a megbeszélt időre nem tudtunk megjelenni – Amy
megbetegedett, orvos volt nála, Walter doktor Topolyáról, influenzát és 38
lázat talált, és egyelőre ágyba marasztalta. Azt hiszem, csütörtökön vagy
pénteken utazásképesek leszünk és Ujvidékre érkezünk. Bocsánatot kér és
szeretettel öleli a Forum, Híd, Symposion minden tagját Weöres Sanyi.
1968.
augusztus 12.
Utóirat.
Amy igen szép verset írt Tolnai Ottóhoz, ennyi haszon a lázból és betegségből.
(?) De valóban, a „Sirálymellcsont” kötet sorai úgy pattognak, mint a
gépfegyver, ott minden a helyén van. Szuggesztív, erős produktum, valóságos
pálinka, s ezt kevés könyvről lehet elmondani. - Maurits - Móriják ígért nekem
egy rajzot, remélem hogy találkozunk és megkapom.
Az
idézett két levél szordinós utóiratai bizonyítják, hogy Weöres Sándor a
hatvanas évek vajdasági irodalmának állandó követője és következetes kritikusa
volt. A Sirálymellcsont (1967) kapcsán kiemelkedik a gépfegyver-hasonlat,
ugyanis itt, ebben a Tolnai-kötetben szerepel az első ötven gerilladal. Jelen
van a harc, a fegyver, valamint ezek szemantikai távlata, amely mégis a sűrítő
törekvéssel áll összefüggésben. Thomka Beáta, a Tolnai-monográfia szerzője
ugyancsak a formaalkotó eljárásokat, a mind tisztább szerkezetet, a rámutatás
jelszerűségét és a tágabb szövegösszefüggéseket méltatja a Sirálymellcsont
című kötet kapcsán. A levél keletkezésekor, vagyis a legendás 1968-as évben
jelent meg Weöres Sándor Merülő Saturnus című verseskötete, ugyanekkor
került például kiadásra Mészöly Miklós Saulusa vagy Örkény István Egyperces
novellák című kötete.
2.
Merülő Saturnus: a kritikai gondolkodás és a kívánalmak célszerű dalnokai
A
Merülő Saturnus című kötetet a szerző így ajánlotta Tolnai Ottónak: Tolnai
Ottónak e könyv munkatársának barátsággal. Weöres Sándor, Bpest, 1968.
IV. 26. A kötet jelentős versei közé tartozik a Stewardessek a repülőgépen,
amelynek alcíme a következő: Változat Tolnai Ottó versére. A vers
(majdnem-szonett, 15 soros, a hagyomány próbatétele megfigyelhető, „minden
a helyén van"!) Tolnai-paródiaként, metatextusként is olvasható. Noha a
kötet többi verséhez hasonlóan feltűnik a zenei kompozíció, befogadása a
Tolnai-versekhez hasonlóan nem tér el a prózai szövegekétől sem, és a befejező,
a vizuális képzeletet megmozgató sirály-gesztus („szivárványba tojó sirályok”)
ironikus hitvallásnak, sőt létértelmezésnek is tekinthető. Tolnai asszociációs
stratégiájának felhasználása éppen az én nézőpontját, a kritikai diskurzust
erősíti, ugyanakkor a lírai én kilép saját poétikájából, hogy ezt másokéban
írja tovább. A „gömbölyű tájék” a Fogvájó című Tolnai-vers negyedik sorával
dialogizál: „gömbjébe zárt az űr”. A Weöres-vers is (Tolnaihoz híven) költői
reprodukcióra törekszik, a Botticelli-kép, a műalkotás zártsága és az
önmagunkon kívüli idő és tér összefonódása, illetve a térből és időből való
kilépés esélye válik kiemelkedővé, a vers ironikus nézőpontú
kvázi-kép(le)írásként is interpretálható. A motívumszövés rétegezettsége és
konnotációs jelentéssíkja tekintetében szintén Tolnai-változatként olvasható.
Az idill megcsillantása a kritikus Weöres Sándor szenzibilitását igazolja,
Tolnai ugyanis a Költői világom című beszédében érintette, értelmezte
idill és a zártság kérdését a Híd-díj átvételekor. Bányai János mutatott rá az
említett Tolnai-változat kapcsán a weöresi sajátosságra, vagyis mások
gondolatköreinek átlózására és a versben/versekben megnyilvánuló kritikai
gondolkodásra (A szó fegyelme. 34.). A kötetkompozíció szempontjából
érdemel figyelmet a vers elhelyezése, a Káldi Jánosnak ajánlott Collage
című versszöveggel való párosítás.
A
vágott versmondatokból álló, redukciós, lírai minimalizmusra törekvő, a
dülöngés (részint kassáki) ritmusát idéző Önéletrajz című szonettet viszont
Weöres Sándor Bori Imrének ajánlotta, és itt ismét megcsillan a kritikai
látásmód, a konstrukció szkepszise. A vers egyébként az Átváltozások
harmincötödik darabja, és a történetiség mint lehetséges megvalósulási mód
jelenik meg a szövegben. A kilépés, az emberen túli nézőpont a recepcióban is
felmerül. Bori Imre gyakran foglalkozott a weöresi költészettel, tanulmányai,
kritikái áttörést jelentettek, például a szürrealizmus ideje kapcsán végzett
kutatásai addig nem járt utakat törtek. A Bori-bibliográfia bizonyítja az
elmondottakat, ugyanakkor irodalomtörténeti adatok támasztják alá azt is, hogy
Bori Imre (Bata Imrével együtt) az Egybegyűjtött írások létrejöttének
ösztönzője, bábáskodója volt.
Weöres
Sándor emlékére került közlésre Pap József Hangsúlyárnyalások című
paródiája, amelynek alcíme így szól: Tanítómesterünk, Weöres Sándor emlékének (Híd,
1990. március, 311-315-6.). A tanítómester megnevezés a vajdasági magyar
irodalom szempontjából nem túlzás, hiszen Weöres és a weöresi kritikai
koncepció valóban jelentős hatást gyakorolt szerzőinkre (lásd Domonkos István,
Tolnai Ottó, Jung Károly stb.). Pap József megnevezett verse több
Weöres-verssel, a weöresi kútba néző létértelmezéssel, de főként a Dob és
tánc szövegével hozható dialogikus kapcsolatba. A kiindulópont mindössze
három szó: végtelen / védtelen / vagyok. A kompozíció pedig állítás, tagadás és
megengedés összeszövésére épül, az olvasó pozíciójából a modalitás
minimalizmusára való törekvés fedezhető fel.
3.
Véget ért a bujdosás, avagy az élő baba-galéria (Dudás Károly: Ketrecbál)
Van
a vajdasági irodalomnak egy szövegfüggő regénye, amely a Weöres-olvasásra és A
holdbeli csónakos (Kalandos játék húsz képben) motívumaira épül. Dudás
Károly Ketrecbál című nagy kritikai visszhangot kiváltó regénye (1983)
Varga Zoltán Indiánregényével együtt irodalmunk Amerika-tárgyú regényei
közé tartozik. Magó Gellért, a regény egyik emlékező, retrospektív horizontokat
nyitó bácskai hőse a történelmi események üldözöttjeként, a második világháború
elől kelt át az óceánon (mitikus, örökös vándorlás, szétszóródás), és jutott el
Brazíliába. Negyven év után csalódottan tér vissza szülőföldjére, és a Brazília
nevű itthoni faluban nézi meg, gondolja végig a tájoló Társulat előadását. A
regény valójában három emlékező nézőpont összjátékából áll össze, Magó Gellért
mellett Horák Lajos és Lajkó Illés is állandóan töpreng, a szöveg a, b
és c fejezetei az egyes nézőpontokat határolják el egymástól, de a
narrátor nézőpontja szintén külön figyelmet érdemel. Az allúziók révén pedig
kibontakozik a huszadik század történelme, valamint a regénybeli jelen
jelenvalósága, az önigazgatás időszaka. Minden megismert nézőpont a falu és a
régió mozdulatlanságára, a magyarság sorskérdéseire, az elvágyódás dilemmáira
mutat rá. Az itthoni ketrecbál és a nemzet sorsa az indiánokat rezervátumokba
szállító ketrecre emlékezteti Magó Gellértet, hiszen Passo Fundóban ő maga is
látott ilyeneket.
A
Társulat modellje a vajdasági Tanyaszínház, és az idézetekből, a képek
reprodukálásából, a hősök nevéből az előadás is felismerhető, megfejthető,
természetesen ennek is valós alapja, modellje van. Csakhogy a regényben A
holdbeli csónakos szövegrészleteinek dekonstrukciója, illetve újraírása,
újrateremtése, a szövegek egymásra hatása, a színpadhatárok elmozdulása lép
előtérbe. Bonyolítja a narratíva kérdését a kettős fikció, tehát az is, hogy a
Weöres-szöveg színpadra alkalmazásáról van szó, amely már egy lehetséges
olvasat, a hősök nézőpontja tehát a szituációs tevékenységgel, a dialogizáló
magatartással, a szemantikai analógiákkal, a kritikai diskurzussal, a
színpadtól elváló, ám átjárható játékkal függ össze; az értelem formálódásának
folyamatában az intertextualitás a dekonstrukció fogalmához kötődik. A regénybeli
nézők szempontjából az előadás csak ürügy saját emléktextusuk, lét- és
világfelfogásuk újraírására, amelyet még megzavar a televíziósok vagy a
suhancok kizökkentő ténykedése. Ráadásul a narratív visszalapozás is
megtörténik, más-más nézőpontból tér vissza például a záródal, amely (a
derridai értelemben) középpont, vagyis olyan nem-hely, amelyben a
jel-helyettesítés játéka folyik. A záródal mint versszerű idézet négyszer
szerepel a szövegben, egy ízben csonkán csak a 2. versszak, a regény
befejezésében viszont a versszakok nem különülnek el egymástól, és Magó ekkori
gondolatszövésébe visszaterelődnek a rezervátum indiánjai, a bábu-létről a
komédiások távozására kerül át a hangsúly. Az elmúlás a vadászmezők
elragadhatóságának itt is, a bácskai régióban is fenyegető veszélyhelyzetét
veti fel (a/2, b/2. c/2, c/3). A könyvtől és előadástól elváló, a nézők
tudatában újraírható idézet már formailag megváltoztatható, újraírható (130.):
Véget ért a bújdosás,
és a galibák.
Ki bírta volna más,
csak mi fa-babák.
Nem hal bele semmibe,
aki úgysem él.
Jó, hogy mink babák
vagyunk,
szívünk
bodzabél.
A
záródal a prózai szövegbe is integrálódhat, például dúdolva értelmezett
(prózai?) fragmentumként az a/2 fejezetet záró szövegmondatba.
A
másik idézet csak kiragadott részlet, és Pávaszemhez kapcsolódik (c/2, 83.), a
Weöres-szöveg Ötödik képéhez. A holdbeli csónakos megszólítása a megnyilatkozás
elejéről elmarad:
Sokat szenvedtem, sokat
bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel
áztattam,
eleget sírtam a földi
porban,
ölelj
magadhoz a tiszta Holdban.
Az
intertextualitásnak ebben az esetben az olvasó pozíciójából is kötelező
funkciója van, vagyis még akkor is működnie kell, ha valaki nem ismer rá a
szerzőre és a szövegre, és az aleatorikus észlelés jelentősége különösen
kiemelkedő. A kötelező intertextualitást feltételező szöveg mégis a cirkuláló
emlékekkel kapcsolódik össze, az emlékező nézői attitűd viszont szövegmontázst
eredményez. A riffaterre-i értelemben az olvasó/néző-szöveg reláció kerül
előtérbe, a szövegköziség látószögéből a szerző hőseit is, olvasóját is
szövegközi kommunikációra készteti.
A
regény kvázi-színpadképei részint a Weöres-szövegből, részint a lehetséges
nézői élményből, sőt elvárásból és/vagy értelmezésből fakadnak, majd a regény
emlékező szövegével kereszteződnek. A magányos Pávaszem mellett kiemelkedik
Jégapó újból megjelenő, csillogó palotája és az aranyos trónszék (Huszadik
kép), a majmok, illetve a Majmok országának (Tizenötödik kép), valamint az
elmaradt majomversnek/majomkórusnak igencsak vitatható kérdése. Jégapó révén
például egy másik előadás is létrejön a nézőben: „Újból a csillogó fejedelmi
udvar, Jégapó palotája, középütt az aranyos trónszék, színen van az összes
főszereplő; akkor megmondom nektek azt is; Lappország, bár szegény, nem olyan
nyomorúságos, mint hiszik, hangzik a záróintelem, jártam dúsgazdag déli
birodalmakban, ahol a cifra paloták lépcsőit seregestül lepik a koldusok, ha
korbáccsal el nem kergetik őket, Lappföldön nem szüretelnek szőlőt, nem aratnak
búzát, még zabot se, az egész országban együttvéve sem találsz egy mérő
aranyat; de nem koldul senki és nem gyötörnek senkit, még aki a rénszarvast
megüti, arra is azt mondják, hogy cudar ember; hát legyetek boldogok. Egy más
vidéken megtartott előadás képe úszik be elébe...” (72.)
A
regényíró Dudás Károly később még egyszer visszatért a záródal idézetéhez,
hiszen (a 7 Napban közölt) Weöres-nekrológjának ezt a címet adta: Véget
ért a bujdosás. Kontra Ferenc Magyar Szóban megjelent nekrológjának címe
viszont így hangzik: Elment a holdbéli csónakos.
4.
A költészet a kissé rendetlent kedveli
Végezetül
megemlíthető egy személyes találkozás emléke is, amely 1987. január 29-én
valósult meg, az interjú Weöres Sándor hetvenötödik születésnapján jelent meg a
szabadkai 7 Napban (1988. június 24., 32.). A kötetlen
beszélgetés során a költő megemlítette vajdasági kapcsolatait, Tolnai Ottót,
illetve a vele összefüggő képzőművészeti vonatkozások jelentőségét. A nagybeteg
Weöres Sándor a kérdésekre már lakonikusan válaszolt, néhol Károlyi Amy
kiegészítésére szorult. Kiemelhető megállapítása a rendhez kapcsolódik, és így
szól: „A költészet a kissé rendetlent kedveli.” A költészet számára unalmas az,
ami rendes vagy rendezett egész. Végső soron azonban rendetlenség nincs, a
rendetlenség is rend, és magasabb fokon minden egy nagy rendbe, illetve egy
nagy rendezett káoszba torkollik. A játékosság ellenében a gyermekiesség
kategóriáját kapcsolta az íróemberhez, csak Füst Milánt különítette el a magyar
irodalomban, aki nem keltett tudatosan dallamot, mégis el tudta érni. A csodát
sem a művészethez, hanem a pillanathoz, a pillanatok utazásaihoz kapcsolta. A
pillanat az, amely minden csodát megszül, és valóban meg is szüli azt. Vallott
még az észrevétlen átmenetekről, amelyeken az ember élete során átesik, s amit
egyszer elkezdett, arról beszél később is – ha nem változik a
világnézete – csak másképpen. A költészetben nem lehet megítélni, mi a
valós, és mi nem. Mindez mérettelen, mint a költői teremtés.
|