Tavaly, nem, inkább annak előtte: tettem egy kis körutat az
innét Pestről sokak számára távolinak és ismeretlennek tűnő Délvidéken.
Tudniillik, vagy sem, inkább nem, vagy igen, én délvidéki vagyok; 1991-ben
jöttem föl Pestre. Emigráltam az anyaországba vagy hogyan. (?) A háború az oka,
persze, nem nehéz kitalálni. Háború és béke. Szóval, tavalyelőtt (vagy még
azelőtt!) tettem egy kis körutat a Délvidéken. Valamivel a halottak napja előtt
történt mindenesetre. Mindegy, túl korán nem érkezhettem!
Körutam során a kissé megroggyant Óbecsére is elvetődtem, ahol a helyi, sült
gesztenye meg rothadó őszi falevél illatú temetőben virágot helyeztem anyai
nagyszüleim sírjára. Továbbá a keresztanyáméra, aki ugyanott alussza örök
álmát. Rég meghaltak már, én is rég jártam arrafelé. Alig találtam meg a
nyugvóhelyüket, de hát végül is csak rájuk bukkantam! És akkor - bizonyos értelemben
-
megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valamit letudtam, amit már rég meg kellett volna
tennem, csakhogy a körülmények, ugye... Ez meg az. Most megtettem, és aztán
könnyebb volt nyomni a gázpedált a megváltozott Újvidék felé, ahol - úgy látszik -maradéktalanul soha
többé nem találom a helyem. És talán nem találom sehol sem, mint a
kitekeredett, bolygó lélek, de nem fontos. Emlékszem, akkor, azon a halotti
őszön egy indián mondás jutott az eszembe. Valahol rég, a lakota indiánok
földjén hallottam (egy másik őszön). Pontosan idézni nem tudom, de valahogy így
hangzik: ahol kevesen maradtak, ott egy halállal ketten mennek el, később akár
hárman.
Szomorúan szép, líraian találó. És bár nem szeretem a matematikát, mégis arra
gondolok, hogy a matematika tükrében ez egyenest hátborzongató. További
szorzásokkal ijesztő szám kanyarodik elénk. Fogalmam sincs, meddig tartották
tovább szorozhatónak ezt a lakota matematikusok, és nem is merem végiggondolni.
Attól tartok, halottaim enciklopédiája így is túl vastag. A sírok bejárásához
nem hogy egy nap, de egy hét sem lenne talán elég. Pedig hét nap alatt az
Úristen az egész földet megteremtette, a szerb Márkó királyfi pedig sokkal
rövidebb idő alatt az egészet fel is szántotta. Ezért hát maradok itt. És
valószínűleg gyújtok majd alkalomadtán pár gyertyát megint. Úgy mindenkinek,
aki már csak az emlékeimben létezik. S hagyom a gyertyákat csonkig égni.
Nem tudom, Márai Sándor járt-e valaha is a lakoták földjén. De ő pontosan
érezte a felvetett problémát. Ezért az egyik gyertya neki is szól majd, a másik
golyó az enyém.
Kyrie eleison!
Jóval régebben viszont, valamikor - azt hiszem, a hatvanas vagy már a
hetvenes években --láttam
egy jugoszláv kisfilmet (természetesen nem a címadó zseniális kis műre
gondolok, az újabb keletű). Igaz, néztem többet is, de ez az egy különösképp
megragadta a figyelmem. Sajnos derék szerzőjét, rendezőjét meg nem mondanám
már, ellenben nagyon is jól emlékszem a képre. A kamerát egy sivár ipari
keltetőben állították fel, és annyi volt a dolga, hogy azt az elágazást
filmezze, amelyiknél úgymond: elválik a jó a rossztól. Vagy ha nem is ezekkel
az erkölcsi kategóriákkal élve: a szabvány a selejttől (vulg.: szar a májtól).
A selejt-szalag a zúzdába vezetett, amaz meg, ha nem is a szeplőtelen
üdvözülésbe, mindenesetre valamiféle jövőt mutatott. Ha nem is örökkévalót.
Nos, a helyes szalagon utaztak tovább -
a helyes irányban -
a világos színű, ép testű naposcsibék. A leágazáson pedig a ki nem keltek, a
kétfejűek, háromlábúak, hattorkúak, hosszú nyelvűek, elaléltak és egyéb eltérő
pervertáltak vonatoztak az égből jövő mechanikus pöröly alá. Ma is látom, ahogy
egy leágaztatott fekete csibe -
kicsit talán a maga rossz színének tudatában is, de annál konokabbul -igyekszik elkerülni
a taglót. Érdekes, nem emlékszem a film végére. Valószínűleg nem volt neki úgy
vége, hogy megszemlélhessük a fekete csibe tragikus sorsának beteljesülését.
Ettől megóvott bennünket az akkori nem is tudom, micsoda. Erkölcs vagy
képmutatás. (Zsenge kinematográfiai állatvédelem.)
Mindenesetre a fekete csibe rövid története jelkép- és metafora-értékűvé vált.
Többféleképp értelmezhetővé, több szinten. Csupán a feledés homálya borult rá.
Így aztán nem sok szint működik a hosszan tartó rövidzárlatban. Maradék
Jugoszlávia kétoldali meg többoldali, tragikomikus kollektív taglózása alatt - egész idő alatt - nekem valahogy ez a
fekete kiscsirke vergődött az elmémben. Hol sajnáltam, hol gyűlöltem szegényt.
Hol magam is rátapostam volna gonosz lényére, hol a tenyerembe vettem volna.
Kivérzett csőrét a számba. Légzés -
száj a szájra. Csőr a szájba.
-
Ha már egyszer
a rántottán túljutott, a jövőbeli kenyérmorzsás kirántástól meg még úgyis messze
van, fene vigye, éljen még a sötét barmocskája!
Akár a költészet. Éljen!
-
Sarló and
kalapács, ránk szakadt a haladás-
--írta vala
Sziveri János, elébb elhajlott, majd megboldogult költő barátom. Azt hiszem,
tényleg (ezen) a kalapácson volt és van is még némileg a (hang)súly. Benne vótt
a címerben ugyancsak. A klapács!
Kalapács, mely lesújt: hűtlen nőre és férfira; estében a széles égbul:
tyúkra-ólra egyaránt. Erre az egész bábeli izére.
Ej men!
-A forradalom összpontosítást, erőfeszítést követel, nem
tűri az orgiákat- mondta vala és valahogy így, mégpedig totál kivörösödve:
Lenin. Világ proletárjai, közösüljetek! -
süvítette vissza dacból, karmazsin nyelvét öltögetve Ladik Katalin művésznő a
hatvanas években (Erotikus kiáltvány!). Aztán megint elmúlt - jókora
bakugrásokkal -
pár esztendő, pár tízesztendő máig, folyó évig, benne a SZEX ÉS A KOMMUNIZMUS
című kiállításig, méghozzá a budapesti, Nádor utcai Centrális Galériában. Megér
egy kis nosztalgia-utazást! Például azzal a pucér –endékás-
lánnyal a Trabiban, a fakuló fotón. Stázikának becézték, vagy mi? (Keverednek
itt a dolgok?)
Na, szóval, közelítsünk! Kukkoló szemünk a tárgyon. Azzal élcelődnek mai pajzán
okosok (bezzeg, könnyű a helyzetük!), hogy hát régen, az átkosban, kettőt
lehetett tenni unalom ellen: olvasni, illetve ama bizonyos dolgot, a kis
proletárokat szaporítandó. Az állam ugyanakkor -
tesszük hozzá a szóban forgó kiállítás ürügyén -
kitartóan igyekezett beavatkozni mindkettőbe. Valamelyik korhű szovjet
ideológus szerint a szerelmi élet csakis olyan formában engedhető meg, amely
elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség, a termelői-alkotói,
harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését. Mindenki csak a neki
megfelelő partnerrel szeretkezhet, lehetőleg minél kevesebbszer, hogy az alkotó
energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus építésére fordítódjanak.
Egyébként is -
állapítja meg bizonyos dr. Vaszilevszkij Az egészséges nemi mindennapok című
fergeteges dolgozatában -,
minél korábban kezdődik a nemi élet, annál elébb kopogtat be az öregség. És
hogy a sport kitűnően eltereli a figyelmet a szexről.
Valaki ugyanitt az aratást javasolja mint hatékony terápiát fölös gerjedelem
ellen (ki ne száradjon a gerincvelő!). Ama szenvedélyes birkózást az
összemadzagolandó kévékkel -
jó komszomolistához illően. De a legszebb mindenképp az ifjúság definíciója,
miszerint: az ifjúság a gyengédség időszaka, amikor az ifjú és a leány -együtt: olvas. (!)
Kiállítást említettem. Szex és kommunizmus. Szervezői szerint eme színes,
költöző egzibíció bemutatja, hogy a volt szocialista országok propagandája és a
mindennapok valósága között milyen ellentét feszült. A szövegeken és a
fotóanyagon kívül videók, képzőművészeti alkotások, különféle tárgyak, családi
albumok, ruhák, alsóneműk láthatók. A kiállított objektek közt már nem annyira
izgalmas a közismert, úgynevezett vetkőző toll, annál inkább a pornográf
jelenetet ábrázoló csokiöntő. A pálmát azonban -
vitán felül -
az a proletár bugyi érdemli, amelyen a burzsoá nap leáldozása ábrázoltatik. A
filmek közül pedig -gondolkodás
nélkül - az
öntudatos komszomolisták, sztahanovisták és kolhozparasztok szerelméről szólót
emelném ki. Címe: Hurrá, tavasz! (Nagyon emberközeli.)
A legaranyosabb anekdota meg az, amikor elviszik az egyik munkást
balettelőadásra. Azután megkérdik:
-
Na milyen
volt?
-
Jó - mondja ő -, de ártalmas dolog,
mert megváltozik az ember viszonya a feleségéhez-
(Na, kérem, hattyúk tava!)
És jut eszembe a kvázi orosz Playboy még az amerikai-szovjet kölcsönös
cseszegetősdi idejéből. Nyugaton terjesztették, Jugóig is eljutott. Azt mondja,
orosz Playboy, középső oldalak: egy traktor, rajta meztelen nő, aláírás: Olga.
Közelebbről a traktor meztelen nővel, aláírás: Olga. Csak a drabális traktor
közelről, aláírás: Olga. Nos, ennyi, hárásó-
Olga. Ám mit keres az a pöröly az ajtó mögött, a kiállítóterem sarkában? A
pucérkodó Olgát súlyosan megbüntetni?
Itt jut eszembe -
erről az irdatlan szerszámról -
az az egész estés jugó játékfilm -
tán a nyolcvanas évekből -,
amikor is egy szép, ifjú montenegrói hegyi feleség lenn dolgozik a tengerparton
a –szabadoskodó nudisták
kempingjében, ahol is szembeötlik egy új, futó kalandokra vágyó francia
párocskának. A vérbő franciák közös erővel vonják be erotikus játékaikba az
eleinte szabódó, sötét ruháját végül is felszabadultan eldobó, csak
koromfekete, csábító fanszőrét hófehér bőrén megtartó montenegrói feleséget. A
férj rájön a szégyenteljes dologra, merthogy a falu mindent tud vagy legalábbis
tudni vél, s amit a falu tud, az nem is marad titok. Hogy ne essen ki gyávának,
a férj valamiféle
agyrém ősi szokás szerint megsütteti
lisztből-tojásból csalfa nőjével az utolsó lepényt, majd fogja a pörölyt, s
felvezeti feleségét a sejtelmek és utolsó pillanatok közeli, meszes hegyére. Az
otthoni világ rendjét ismerő, ám attól ugyancsak deklináló, deviáns montenegrói
feleség a szirt fokán leguggol gyászfekete ruhájában, legott fejére helyezi a
lepényt, majd alkalmasint becsukja a szemét. A férj magasra emeli a súlyos
szerszámot, hogy kidagadnak nem létező izmai. A pöröly megáll a levegőben.
Jó
lenne ezt megnézni újra, lehetőleg a kiscsibés művel egy délután! Isten
irgalmazzon mindenki hitvány bűnösnek, akár a lakoták vörös Manitúja.
Mondana
valaki inkább egy szép mesét?
Nos hát, egyesek szerint a tizenharmadik, mások szerint
viszont a tizennegyedik században született, amikor másutt még boldogan éltek a
dakoták.
Lakoták.
Jó,
jó
Egyesek szerint a közép-ázsiai, üzbegisztáni Bokhara városában, mások szerint
viszont a kisázsiai Szivri-hiszárban, Bajazid szultánsága idején látott
napvilágot, amikor a török birodalom a nagy tatár hódító, a rettenetes Timur
Lenk zsarnoksága alatt nyögött (mondják: sűrű, ragadós, nyúlósan vörös lét
hugyozva maga alá teliholdkor). Gyerekkoráról keveset tudunk. Jobban mondva:
semmit. Vannak, akik azt állítják, hogy nyilván ekkor gyűlölte meg a
diktatúrát, de ezzel nem lehet igazából semmit sem kezdeni. Tény, hogy
sihederségének ellobbanásával, de nem teljes elmúlásával amolyan pogány
egyházfi lett belőle. Úgynevezett hodzsa, a muzulmán falu legnépszerűbb, fontos
személyisége. Művelt férfiú, akihez ügyes-bajos dolgaikban fordulnak az
emberek, ő meg bölcs tanácsokat osztogat, igazságot tesz a maga szintjén,
alkalomadtán levelet is ír, de valami nem hagyja nyugton.
Ugyan
mi lehet az?
Hát
bizonyára az a forró naszredini vére.
Az az egy időben szindbádi és Don Quijote-i, meg nem is kicsit casanovai,
illetve szegénypártoló Robin Hood-i vér, hogy későbbi irodalmi példákkal jellemezzük
nemes, de nemesül huncut, szorult helyzetekben remekül alakoskodó, végjátékban
általában szürke öszvérére pattanó és a csávából elillanó alakját. Ember, aki a
pók és a vipera keresztezéséből származó öszvérével kisvártatva már a róla
szóló legendás történetek nyomában nyargal Isztambultól Damaszkuszig meg
Bagdadig, ha kell, akár pucér valagot mutatva üldözőinek.
Saját történeteinek a nyomában nyargal, mert a történetek gyorsan terjednek,
akár az a híres sztori a törékeny tubica csillogó nyakékéről, amelyet példának okáért
Muhammed-Ibn-Ali-Ibn-Rifa
szavai után Abu-Omar-Ahmed-Ibn-Mahammed monda el nekünk, ő pedig
Ali-Ibn-Abd-Al-Aziszra hivatkozik, aki viszont hivatkozik Abu-Ubejda-Al-Kaszima
Ibn-Szeljamra, ő meg oktatói szavai nyomán beszélé, akik közül az utolsó
Omar-Ibn-Al-Hattabra és fiára, Abd-Allahra támaszkodik legyen megelégedett Allah
mindkettejökkel! És legyen Allah elégedett Naszredin (vagy Naszreddin, bizonyos
változatokban, a bosnyákban pedig Naszrudin!) hodzsával, merthogy, ugye, róla
van szó. Naszredin hodzsáról, minden földi zsarnok réméről, bikavadító
posztójáról, hogy valamilyen érthetetlen, indokolatlan, rögeszmés igyekezettel
a spanyolok kedvenc sportját hívjam segítségül, illetve annak egyik szembeötlő
rekvizitumát.
A Seherezádé 282. éjszakáján azt is beszélik, hogy ment egy egyszerű ember,
kezében fogta szamara kantárját, úgy vezette maga után. És átvezette ez az
ember saját magát és a szamarát mindenféle szűk sikátorokon és poros
piactereken, városból városba, országról országra vándorolva, merthogy óriási
(mese)terület a Naszrediné. Tengereken és sivatagokon kelt át. Úgy töltve az
éjszakát, ahogy éppen lehet: csupasz földön, ösztövér pásztortűznél vagy sötét
karavánszerájban, ahol poros sötétségben reggelig sóhajtoznak, vakaróznak és
csengettyűikkel tompán csörögnek a tevék. És kapott ez az alapjában véve derűs
és jóindulatú, magányos ember mindenféle
osztályharctól távol fülcsengető
pofont a szépséges Güldzsántól, későbbi feleségétől, amikor kicsit korán
igyekezett megfogni annak kerekded kebelét (miként tiltá is a Korán). És ahogy
így átszamaragolt az évszázadokon, nem csupán mint mesehős, hanem akár egy
modern regénybeli Orlando, mi lett? Még muszka regény is lett a vérbő
Naszredinből, ugyanakkor a magyar irodalomban inkább egyik kollégája, Szindbád
kóborolt, utazott bele nem kisebb vérbőséggel az örökkévalóságba. (Hm a magyar
Naszredin inkább Ludas Matyi, az igazságot szolgáltató, ám az mégis egy másik
eset!)
Hol volt, hol nem volt... Nem tudni egészen pontosan, hogy mikor, azonban
valamikor: a fényes oszmán birodalom idején bukkanhatott fel a legyőzhetetlen
távolságokat nem ismerő Naszredin hodzsa a szarajevói háremekben, meg a
teázókban, kávézókban, gőzfürdőkben és egyéb társas helyeken, s húzódhatott meg
azok homályában annyira észrevétlen, hogy jóval később, a második világháború
utáni jugoszláv hatóságoknak fel sem tűnt igazából a jelenléte. Vagy ha
feltűnt, erről inkább hallgattak nagy bölcsen. Különben is akkor más
elbeszélések divatja járta, és Naszredint vagy Naszrudint így valószínűleg nem
tekintették túl veszélyesnek, túl ártalmasnak. Naszredin ott jól
körülbástyázhatta magát a maga régi, anakronisztikus történeteivel, s nem
nagyon feltűnősködött a szocialista jelenben. Az iskoláknál valószínűleg jobban
kedvelte a különféle borbély- és bőrcserző műhelyeket, füstös, birkafaggyúval
csöpögtetett csevapcsicsa-sütödéket. Bizonyos értelemben Naszredin így
konzerválta vagy akár hibernálta magát. Ilyetén aztán nem változott sokat,
mindenesetre sokkalta többet már nem, mint amennyit változott ama bosnyákok
között eladdig.
A hodzsának közben megmaradtak a régi természetes ellenségei, és azok ellen
vívta tovább örök csatáit Boszniában.
Naszredin hodzsa úgymond: a múltban maradt meg a jelenben. És sohasem intézett tudtunkkal
nyílt
kirohanást, mondjuk, a bosnyákok többsége által nagyon is tisztelt Josip Broz
Tito ellen.
Dicséretes magaviseletének dacára derék hodzsánk csak a legutóbbi, vértől
lerészegedett, hanyatt tántorodó és rozsdás srapneleket böfögő balkáni háború
csillapulásával került be Boszniában az iskolás olvasókönyvekbe. Oda, ahol
addig a szerb Márkó királyfi uralta a terepet. Márkó királyfi, aki egykoron a
saját békepárti anyja kérésére abbahagyta ideig-óráig
a
csatározást, s megragadta az eke sima szarvát, még mellé hegyet-völgyet
feltörni a maga öntörvényű esze szerint.
Hé,
Márkó, ne szántsd fel az országutat! üvöltötte
a török.
Hé,
török, ne tipord a szántást! kiáltott
vissza Márkó.
A régi konfliktust úgy
hallik máig
visszhangozzák (ütésekkel együtt, tikk, tikk
) a hegyek.
Érdekes kérdés lehet, vajon miként oldódik meg a probléma, ha mondjuk, ugye,
épp a mi ravasz Naszredin hodzsánk kezébe kerül a bírói kalapács.
Hogyan?
És ma ki
kire vet ki harácsot?
És akasztja föl vagy húzza karóba a (mosztári) hídrombolókat?
Meg az öszvértolvajokat?
Ki tekeri ki a nyakukat? Mint a tubicáét.
És hörpinti ki velejüket. Akár a ramazán böjti szeleinek idején.
Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatott magyar nyelvi és
irodalmi tanulmányokat. Ezt követően az Új Symposion szerkesztőségének tagja,
majd 1982-83-ban a folyóirat olvasószerkesztője.
1983-87 szabadúszó (munkanélküli).
1987-90 az Újvidéki Rádió munkatársa, szerk.; 1990-91 az Újvidéki Tv művelődési
rovatának szerkesztője. 1991 őszétől Budapesten él. Rövid ideig haditudósító a
horvát frontszakaszról, majd napilapnál külpolitikai újságíró. 1994-től a
Magyar Rádió irodalmi szerkesztője. 1992-ben egyik megalapítója és a
továbbiakban szerkesztőségi tagja az Ex Symposion című folyóiratnak. Honi és
külhoni lapokban egyaránt publikál. Díjak:
Sinkó-díj (1979), Forum-regénydíj (1986), a Magyar Rádió nívó- és pályázati
díjai (1986, 1987, 1991, 1995), Az új magyar hangjáték rádióra alkalmazói díja
(1998), Év Könyve 1998, a Soros Alapítvány Irodalmi Ösztöndíja 1998 stb.
KÖTETEK:
1. Cuniculus (regény, Forum, Újvidék, 1979)
2. Világ, én ma felébredtem! (elbeszélések, Forum, Újvidék, 1982)
3. Szerelem, szerelem (regény, Forum, Újvidék, 1985)
4. Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból (regény, Forum, Újvidék, 1986)
5. Ki tette a macskát a postaládába? (vegyes prózák, Magvető, Budapest, 1989)
6. Én már nem utazom Argentínába (elbeszélések, Kijárat, Budapest, 1995)