Kosztolányi Dezső: AZ ÖRDÖG ÉTLAPJA
Éppen befejeztem az ebédem. Tehát nagyon éhes voltam. Ekkor jelent meg az ördög.
- Kérem - szólt szerényen -, csak azt akartam öntől
kérdezni, szokott-e előételt enni? Nagyon érdekel ez a kérdés. Mert ha
szokott, akkor sok mindenről tudnék beszélni. Például az olajos
gyűrűről, melyet sóskiflivel esznek, vagy a szarvasgombáról vagy akár a
kaviáros zsemlyéről, melyen a kis szemecskék oly sűrűn-feketén
nyüzsögnek, mint egy hangyaboly. Ellenben ön nem szokott előételt enni.
Nem is szólok a fokhagymás meg a szardellás mártásról. Maradjunk a
polgári étrend mellett. A ráklevest - közös megegyezéssel - elejtjük.
Főzzünk húslevest, óvatosan, lassú tűzön. Marhahús, velős- és
ritkacsont, sárgarépa, póré, a zeller gyökere meg a levele, egy darab
hámozott burgonya, karalábé, egy csipet szárított gomba, aztán igen jó
feketebors és kevés, nagyon kevés gyömbér, csakhogy éppen az íze
érezzék. Annyira, mint egy sejtelem. A színe legyen átlátszó-sárga, de
tartalmasan-királyian-sárga, az olvasztott aranyéhoz hasonlatos.
Okvetlen tüdős táskával esszük. A tüdőt apróra vagdaljuk, majdnem
megőröljük. Ami a pecsenyét illeti, csak néhányat említek. Magam a
malacpecsenye mellett vagyok. Gyenge és ropogós, még szopós malacka,
rózsaszín, és biztosan remekbe süti a szakács. Bőre - átlátszó
üveghártya - gyengéden-barna, mint a dobostorta teteje. A tálalásról is
valamit. Nehéz ezüsttálcán, petrezselyem zöld kertecskéjében, szájában
egy negyed citrommal. Szó lehetne még pár fiatal libáról. Természetesen
tejfölös uborkasalátával, idei párolt burgonyával. De a rántott csirke
is számba jöhet. A combok vége ezüstpapírba legyen burkolva, hogy kézbe
is lehessen venni. Különben az urak le se rágják a húst, hagynak a
kutyáknak meg a macskáknak is. Tudom, hogy a fiatal bárányt nem szereti.
Ezért ajánlom a vesepecsenyét, vadasan tejfölös, kapros barna
mártásban. Vagy fácánt, foglyot és fenyvesmadarat? A málnaíz jobb, mint
az áfonya. Beszéljünk a tésztákról. Az imént láttam egy nagy-nagy tál
túrós rétest. Még lanyha volt, fehér, az egész tál oly könnyű, mint a
pihe. Ezen a patyolatfehérségen - mint pikáns szépségflastrom -
barnállott a mazsolaszőlő. Vannak különben, kik a nehéz tésztákat
kedvelik. Képzeljen el egy tál túrós csuszát, mely fuldoklik a tejfölben
és zsírban, fölötte pedig - szinte elevenen - serceg és szikrázik a
rózsaszínre sült pörc. Végül tejszínes szamóca, az úgynevezett habkosár, külön habbal, kis findzsában vagy gyümölcsös rizs vagy rizsfelfújt vagy mandulás duzma vagy
eperkrém. Az ebéd módját egy óriási narancs adja meg, akkora, mint egy
hároméves gyermek labdája és egy csésze kávé, melynek fekete tükrén lila
légbuborékok forranak.
Az ördögöt - be kell vallanom - rokonszenves
fiatalembernek tartottam. Sohase hittem, hogy egy ördög ennyire
rokonszenves lehet. Pincérnek volt öltözve, frakkban, fehér ingmellel,
és zsebéből lógott az asztalkendő. Nem egész önzetlen érdeklődéssel
hallgattam szavait. Azokra a sivatagban böjtölő remetékre gondoltam,
kiket ennek az ördögnek ükapjai kísértettek meg, valaha régen, meredek
sziklafokra vagy virágos keleti folyók partjaira vittek, és ott
felnyitották előttük az élet éléskamráját. Ezek a szent életű
anachoréták ordítottak a fájdalomtól. Mert az emberi gyomor úgy van
megalkotva, hogy egy étel puszta megemlítése vagy elképzelése azonnal
munkára serkenti, és vegyi konyhájában már előre termeli azt a sajátos
savat, mellyel majd megemészti. Élettani tapasztalat ez. Az élettani
laboratóriumban egy éhes kutya elé húst tettek. Jól megnézették és
összeszagoltatták vele, de nem engedték meg, hogy beléharapjon. Aztán
azonnal felboncolták. E tudományos állatkínzás kiderítette, hogy a
szegény kutya gyomrában már összefutottak azok a nedvek, melyek a hús
megemésztéséhez elégségesek. Más volt a reakció, mikor sajttal vagy
főzelékkel ingerelték. Akkor a sajtnak és a főzeléknek megfelelő
természetes vegyi szereket termelte meg az előrelátó gyomor. És a
kutyagyomor nem sokat különbözik az embergyomortól. Igazuk volt a
remetéknek, kik annyira szerették alsóbbrendű testvéreiket, az
állatokat. E csábító ételek hallatára gyomrom is dolgozni kezdett, és
ontotta a pepszint, a tripszint meg a különböző hasznos kotyvalékot.
Mohón kérdeztem az ördögtől:
- Van étlapja?
- Van.
Hosszú-hosszú étlapot nyomott a markomba, gyönyörű rondírással.
- Szép írás - mondtam.
- Szép.
- Mi van ezekből?
Válasz helyett az ördög ceruzájával villámgyorsan kihúzta az összes ételeket. Csak az maradt meg, felül: Étlap.
- Akkor - ordítottam rá, kéken a haragtól - mért
jön ide, mért beszél egy óráig, mért szónokol? - és már nyúltam valami
nehéz tárgyért, hogy hozzávágjam.
- Csak - szólt az ördög, és vállat vont.
Pesti Napló, 1916. június 18.
|