Szerda, 2018-06-20, 11:11 AMFőoldal | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

Keresés

Naptár

«  Augusztus 2012  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Blog
Főoldal » 2012 » Augusztus » 16 » Toldi Éva: Románc, tragédia, szatíra, komédia
8:01 PM
Toldi Éva: Románc, tragédia, szatíra, komédia

Emlékezés és felejtés a Vajdaságban

A vajdasági magyar irodalomban nincs nagy hagyománya a történelmi regény írásnak. Általában a történelem iránti érdeklődésnek sem. A Trianon után elszakadt országrészben maradt íróknak a lapalapításra, az irodalomalapításra kellett gondolniuk. És az önmagukra eszmélésre, olyan körülmények között, amikor a főváros, Budapest vonzása végérvényesen megszűnt, a határok lezárultak, olyannyira, hogy például Szenteleky Kornél, a vajdasági irodalom megalapozója orvos létére sem kaphatott útlevelet, hogy tüdőbaját külföldön gyógyíttassa, annak ellenére sem, hogy Pécsett görögkeleti szerb családban született. Folyóiratának, a Kalangyának és irodalmi körének a fő törekvése az volt, hogy tisztázza, miről kellene kisebbségi helyzetben írni, vannak-e sajátosan kisebbségi témák, "vicinális irodalommá" válik-e művük, ha a helyi színeket ábrázolják, vagy joguk van örök emberi kérdésekről beszélni, amint az íróknak bárhol a világon.

A vajdasági magyar irodalom másik jelentős időszakában, a hatvanas évek elején megint nem a történelem iránti érdeklődés lett az irodalmárok központi gondolata. Nem minősítő kijelentés ez, csupán ténykérdés. A hatvanas-hetvenes évek titói Jugoszláviája viszonylagos nyitottságáról volt ismert. Szabadon és naprakészen vehették kézbe az olvasók a korszerű irodalmi alkotásokat. A vajdasági magyar irodalomba is beáramlottak ezek a jelenségek, s hogy érzékeltessem a mai és az egykori helyzet közötti roppant szakadékot, hangsúlyozom, hogy elsősorban a szerb és a horvát fordításirodalom közvetítésével ismerkedhettek meg velük a magyar olvasók. Természetes hát, hogy a hatvanas években feltűnt avantgárd írónemzedék, az Új Symposion és köre másfajta érzékenységgel rendelkezett, sokkal inkább a forma érdekelte őket, az új kifejezésformák és az expresszív generációs életszegmentumok felé fordultak, az irodalmi hagyományok lerombolására tettek kísérletet.

Magam is a Symposion-nemzedék költészetén nőttem fel. Az én korosztályom, a hatvanas évek elején születetteké, már nem döbbent meg a radikálisan megújított költői beszéden, nem gondoltuk avantgárd halandzsának, mint környezetünkben az idősebb nemzedék tagjai közül oly sokan, hanem értettük ezt a versbeszédet. Alig akadt olyan szépreményű költőpalánta ismerősöm, aki ne őket bálványozta volna, aki előtt ne az ő költészetük lett volna a mérce. Tőlük tanulta meg az átlagos vajdasági olvasó, hogy nincs a magyar nyelvnek olyan szava, amelyet ne lehetne szét- vagy összeszerelni, értelmes vagy félig értelmes álösszetételeket komponálni belőlük. Egyszóval a szabad vers a Vajdaságban a hetvenes évek végére a költészet anyanyelve lett, ez állt az irodalomról való gondolkodás középpontjában.

Persze, ha jobban meggondoljuk, született néhány történelmi regény is nálunk. Herceg János Szikkadó földeken című regényét említhetném a jelentősebbek között, amely még ma sem jelent meg kötetben, csupán a helyi napilap 1954. évfolyamában olvasható, talán nem is véletlenül. Egy uradalmi birtokon játszódik 1944 őszén, s csak úgy mellesleg említi meg, hogy "a fölszabadító" orosz hadsereg katonái nőket erőszakoltak meg. Ezenkívül Burány Nándort, aki ifjúsági regényeket írt, a török időkből vette témáját. A történelem iránt egyedül talán Varga Zoltán érdeklődött, aki Indiánregény című parabolikus munkájában, amelynek kiadása szintén sokat váratott magára, az indiánok és a magyar kisebbség sorsát párhuzamosnak véli, és hasonló gondjaikat sokoldalúan, drámai erővel mutatja be. Hallgatás című kisregénye is parabola, az inkvizíció idején játszódik, ebben azonban csak áttételes utalások vannak a korabeli rendszerre. Mindent egybevéve azonban azt állíthatjuk, hogy nem a történelemről való gondolkodás állt az irodalmi alkotások középpontjában. Talán az sem véletlen, hogy nem született regény a legfájóbb történelmi traumáról, amely igen közvetlenül befolyásolta mindannyiuk sorsát, nem készült Trianon-regény, még az asztalfióknak sem, tudtommal írói levelezésekben sem találunk rá utalást.

Elmúltak azonban a boldog hetvenes évek, az elmúlt tíz év a Vajdaságban bővelkedett olyan eseményekben, amelyek ugyan nem nyújtják a történelmi távlat mindentudó biztonságérzetét, mégis tudható róluk, hogy sorsfordítóak. Az írók számára egyúttal az elmúlt évtized olyan élményanyagot is nyújtott, amely a magyar irodalomban ismeretlen volt. Az írók egy részét elkezdte érdekelni a körülöttük zajló világ, az itt és most tere. Az elefántcsonttorony helyett szét kellett nézni maguk körül. Jó néhányan azt vallják, hogy nem a múltban játszódó történelem a fontos, hanem azok az események, amelyek éppen most történnek, éppen velünk történnek. Nem kell a történelmi távlat, mert csak az itt és most létezik, s ehhez hozzájárul annak a tudata, hogy nem történelmet írnak, hanem irodalmat, az eseményeket csak leírják, a kommentárt az olvasóra bízzák.

A legizgalmasabbak azok a szövegek, amelyek vállalják, hogy alakulásában ábrázoljanak egy olyan világot, egy olyan történelmi helyzetet, amely még befejezetlen, az események végkimenetele, sajnos, még ma is bizonytalan. Az ábrázolt élettények bizonyára nem kerülnek be a hivatalos történelemkönyvekbe, de a mikrotörténeti kutatások számára, elképzelhető, hogy egyszer még fontosak lehetnek. Annyi tudható mindössze, hogy a helyzet, amelyről szólnak, mindenképpen történelmi, a háborúkat ugyanis mindenképpen jegyzi a történelem.

Ha azt mondjuk, a vajdasági magyar írók egy csoportja még folyamatban lévő történelmi eseményeket ábrázol, a mikrotörténelem értelmében, akkor ez az állítás nagyon is egybecseng a mai narratológiai kutatások fő gondolataival.

A 20. század hatvanas éveinek végétől és a hetvenes évek elejétől szaporodtak el ezek a kérdések, pontosabban már korábban is föltették őket, valójában azonban az igazi disputát, a máig is tartó polémiát Hayden White Metahistory című munkája váltotta ki, és hogy mekkora hatású munka, az éppen a viták és kritikák garmadájából látszik, amelyet megjelenése, 1973 óta kiváltott. Az amerikai történetíró munkája az utóbbi években gyűrűzött be magyar nyelvterületre, egyrészt a mai történelmi regények révén, másrészt a magyar történetfilozófia gondolkodási eredményeként, amelyet az elmúlt tíz-egynéhány esztendőben, a rendszerváltozás óta mutatott föl.

Hayden White azt a nézetet kérdőjelezte meg, hogy a történész nem mond el mást, mint a színtiszta igazat. Márpedig hogyan lehetséges az egy igazság elmondása, ha múlt egy van, olyan történet pedig, amely történelemként igazolható, nem egy van, hanem éppenséggel számos? A választ a történeti topológiában találta meg, miszerint történelem nem valamiféle köztes terület tudomány és irodalom között, nem hasonlít az irodalomra, hanem a történeti narráció maga is a narráció egyik formája. A történelem elbeszélése természetes, az irodalom elbeszélése pedig mesterséges narráció, mindkettő a szépirodalom eszközeivel él, és valójában szépirodalom is. "Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt érdeklődhetnek, saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak. ...az alkotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azonosságot mutathatnak, bármennyire is különbözőnek tűnhetnek is szövegük puszta felszínén, vagy beszédstílusuk, dikciójuk szintjén" - állítja.

A történetírói munkákban alkalmazott retorikának, kompozíciós irodalmi eszközöknek és epikus formáknak nem egyszerűen stiláris jelentőségük van. A történész a múltat elbeszélve egy megkomponált történetet alkot meg; szüksége van tehát megfelelő nyelvre és irodalmi formára, hiszen csak az így megalkotott narráció képes a múltat történelemmé alakítani át. A történetíró mondanivalóval látja el a múltbéli események sorozatát. A történész a múlt valóságát a maga teljességében, belső összefüggésében, ugyanakkor végső befejezettségében idézi meg. Nem így a regény! - tehetném hozzá ellenpontként, amely arra törekszik, hogy folyamatában ragadja meg a múltat, egyik állandó kompozíciós eljárása a befejezetlenség. Ne lehessen előre tudni a cselekményt, még akkor sem, ha ismert történelmi korról van szó.

Gyáni Gábor Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című könyvében Hayden White nézeteit összefoglalva állapítja meg, hogy "a tartalom azonosítását egyedül az adott (irodalmi) forma felismerése teszi lehetővé, a történeti megértés pedig semmi egyéb, mint az elbeszélés formájának a felismerése". A történet néhány archetipikus műfaj szabályait követi, amely lehet románc, komédia, tragédia és szatíra. Az archetipikus cselekményformák felosztását Hayden White átveszi Northrop Frye-tól, s eszerint "a románc az önazonosság olyasfajta drámáját jeleníti meg, amely a világgal összeütköző és azt végül maga alá gyűrő hős kálváriáját és élményeit szimbolizálja". A szatíra esetében a hős végleg elbukik. A két végpont között helyezkedik el a komédia, melynek hőse "azzal tartja életben az ember győzelmi reményeit a világgal szemben, hogy időleges kompromisszum jön létre a szembenálló erők között, a tragédia viszont azt az esetet jeleníti meg, amikor a hős végül elbukik ugyan, ám a többiekre nézve ez mégsem jár végzetes következményekkel, mivel okulhatnak a küzdelem végkifejletéből és újrakezdhetik a harcot." (Az idézetek Gyáni Gábor könyvéből valók.)

Hayden White/Northrop Frye rendszerét a vajdasági magyar irodalomnak azon rétegén lehet alkalmazni, amely az éppen zajló történelem elbeszélésével alkotja meg szépirodalmi szövegvilágát.

A románc

Gion Nándor Izsakhár című regénye a magyar irodalomban ismeretlen világot ábrázol. Fenyegetettségtől és félelmektől terheset, amelynek éppen az ismeretlensége hoz újdonságot. S bár idegen és különös, az olvasó mégis azonosíthatónak véli: a vajdasági háborús hátország valóságának ábrázolataként olvassa. A szöveg narrátora egy magát híresnek mondó író, M. Holló János, aki az elszemélytelenedés érzékeltetéseképp többnyire csak M. H. Jánosként, illetve M. H. J.-ként jelenik meg, aki Izsakhár című regényét írja. A kötetből megismerjük az éppen íródó regényt is meg az írót körülvevő világot is. Párhuzamosan fut a két történetfonal.

Izsakhár története azért foglalkoztatja a regénybeli regényírót, mert úgy véli, igazságtalanság történt Izsakhárral, akit apja azzal áld meg, hogy földhöz kötött, robotoló szolgává teszi. Jákob és Lea fiának, az álomfejtő József testvérének akar igazságot szolgáltatni, legalább azzal, hogy utólag megszépíti az életét. "Izsakhárral csúnyán elbántak a Bibliában... Jóformán mindent nekem kell kitalálni róla" - mondja M. H. J. Ezért aztán nem lenne korlátja a fantáziának, amit azonban kényszerű gúzsba kötnek a hétköznapok történései. Izsakhárral hasonló események történnek meg, mint M. H. J.-vel. Ugyanolyan emberekkel kerül kapcsolatba, mint a regényíró. A sivatagi földeket az atyai áldás ellenére felvirágoztatja, s akárcsak M. H. J. ismerősei, ő is gyógynövénytermesztéssel kezd foglalkozni, vágott és szúrt sebek elleni kenőcs készítésére valókat árul, míg amazok lőtt sebeket gyógyítókat, meg teát félelem ellen.

Az Izsakhár a regényírás lehetetlenségéről szól - írták róla kritikusai. Meglehetős gyakorisággal jelennek meg a szövegben ugyanis M. H. J. önsajnáltató kitételei arról, milyen nehéz dolga van a regényírónak. A figyelmes olvasót azonban nem kellene félrevezetniük a mindennapi írói gyakorlatból eredő, önsajnáltató kitételeknek, amilyen az: "Elakadtam." Vagy: "M. H. J. meg egyre szomorúbb lett, és ha szomorú volt, az írás is nehezen ment neki, pedig folytatnia kellett az Izsakhárról szóló regényt, de ő csak bánatosan ült az íróasztalnál, bámulta az üres papírlapokat, a Szivárvány Harcosainak a fegyvere csüggedten lógott a nyakában. Időnként gyógyteákat főzött magának, de most ez sem segített rajta." Azért nem kell elhinni M. H. J.-nek az efféle panaszkodást, mert ezeket ellensúlyozzák azok a részletelemek, amelyekben dicséri elvégzett munkáját, a regényt pedig nemhogy befejeznie sikerül, hanem azzal "igen elégedett volt". Nem szólhat a regényírás lehetetlenségéről már csak azért sem az Izsakhár, mert M. H. J.-nek nincsenek kételyei a regényírás eszközeit illetően, ő a mindentudó elbeszélő, akit "néha nyugtalanítottak ugyan a háborús hírek" és "zavarnak az alacsonyan repülő vadászbombázók és egyéb harcigépek", mégis szorgalmasan dolgozgat, míg be nem fejezi saját megelégedésére a művet. Gion Nándornak egészen egyszerűen azért volt szüksége a bibliai történetszálra, hogy még egyszer végbevitesse Izsakhárral is, ami M. H. J. életében lezajlik, hogy a háborús környezetnek történeti dimenziót adjon, érzékeltesse az öldöklési vágy és a testvérháború ősi jellegét, eredőit, gyakran közvetlen párhuzamokat vonva a két világ között: "Az emberek mindig is idegesek voltak, még a régi bibliai időkben is. Manapság is idegesek az emberek".

Nem véletlenül érezzük a kötetet melodramatikusnak, amit jelen vizsgálódásunk szempontjából románcszerűnek mondhatnánk. Valahol a Délvidéken játszódik a történet, azt mondja el, ami a háborús televíziós tudósításokból rendre kimarad, élet és halál közvetlen érzékeléséről, megtapasztalásáról beszél, ezek a hősök nem díszletek között szerepelnek, hanem valós géppuskalövedékek alatt hasalnak a kilyuggatott falak tövében. A téboly keletkezéstörténetét beszéli el, s azt a folyamatot, ahogy lassacskán, szépen kiteljesedik, mi több, teljesen természetessé válik. Mert hétköznapivá válik, hogy fiatal katonafiúk temetésére kell járni, élet és halál jelentősége felcserélődik, megint halni lehet orosz rulettben. S ha van szövegszervező eljárás, mely telitalálat, Gion Nándoré éppen az: a két regénysík - M. H. J. "valósága" és Izsakhár bibliai "valósága" - egy idő után már szétválaszthatatlan. Amit M. H. J. gondol, azt Izsakhár megvalósítja. A két regénysík már nem egymás mellett halad, hanem egymásba játszik. M. H. J. nemcsak beavatkozik, hanem valósággal benne él már Izsakhár világában. M. H. J. világa teljesen abszurddá válik, ennek illusztrálására elegendő csupán a mezőgazdasági permetező repülőgépet említeni, amelyre - ellenségnek vélvén - rálőttek. Milyen valószerűtlen! Pedig csak egy közönséges napi újsághírből emelte be a szövegébe Gion Nándor. Mindkét világ egyformán relativizálódik, lehetséges világgá válik, s a lehetséges világok azonos neműek, megkülönböztethetetlenek, következésképp föl is cserélhetők.

A dráma

Tari István Akarsz egy Jugoszláviát? című könyvét sorolhatjuk ide, annak is a Jó voltál című novelláját. A szerző pályáját versírással kezdte, s ez maradt fő műfaja is, ezzel párhuzamosan futott viszont újságírói tevékenysége, amely kiváló riportokat eredményezett. Azon kevesek közé tartozik, akiknek szociális érzékenysége igen korán megmutatkozott, Homokba kapaszkodva című riportkötetében a Delibláti-homokpuszta embereinek életét bemutatva ismeretlen világra irányította a közvélemény figyelmét. A körülötte alakuló világ jelenségeinek ábrázolása természetesen verseire is visszahatott, manapság ő az, aki a leghitelesebben szólaltatja meg verseiben a háborús hátország életérzését.

 A Jó voltál című novella elbeszélője egy olyan fiatalember, s itt hangsúlyozni kell, olyan magyar fiatalember, aki megjárta a frontot, a szerbek és a horvátok testvérháborújának színhelyét. A történetírás nyugodtan nevezhetné oral historynak az írásművet, és nem novellának, a szöveg a mirkotörténelem kategóriájának is megfelel. Azt beszéli el, hogyan harcoltak a katonák a fronton, s eközben olyan tapasztalatokat közvetít, amelyek nemcsak a magyarországi olvasók, hanem a hazai közvélemény számára is ismeretlenek. Már ettől is érdekes lehetne, irodalmi megformáltsága azonban többletjelentéssel gazdagítja.
 

Az elbeszélő egyes szám első személyben mondja el a történetet, ami alkalmassá teszi arra, hogy a nyelv is a jellemzés funkcióját lássa el. A nyelv mint az identitásvesztés ábrázolásának eszköze jelenik meg, a beszéd már az első bekezdésben fontos szerepet kap: "Szól a gyár portása, hogy menjek hozzá, mondana nekem valamit. Én meg nem kapcsolok, annyira a munkán jár az eszem. Pedig a rendőrök már többször is kerestek a gyárban. Nekem elég volt szólnom a Nagyfőnöknek, rendes magyar ember a Nagyfőnök, hogy már itt sem vagyok, és finoman elszeleltem; a gyárudvar hátsó részén az mehetett át a kerítésen, aki akart. A Nagyfőnök nemcsak engem, másokat is többször kimentett a rendőrség karmai közül. Ha nála kerestek, mindig letagadta azt, hogy benn vagyok a gyárban. Azt mondta a rendőröknek, hogy otthon vagyok. Azok pedig hiába jöttek értem. Akkoriban még több benzinje volt a rendőrségnek; igaz, van neki még most is; több, sokkal több, mint nekünk. Ha neked van, azt egyszerűen elveszik tőled, mert csak az autó tartályában szállíthatsz üzemanyagot." Az idézet a nyelvromlást érzékelteti, ugyanis az egyes szám második személyű ige használata egyes szám első személyű helyett a szerb nyelv tipikus fordulatai közé tartozik.

Másutt az elbeszélő ki is mondja: "Beülünk a kocsmába, hozza a pincér a sört, előttem az a kurva papír, húznám még az időt, mondom zsebeimet tapogatva azt, hogy nincs ceruzám, kapok egy golyóstollat, azonnal zsebre is vágom. - Žućókám, ezt megtartom magamnak, "za dugo sećanje", hosszú emlékezésbe, fenét hosszú emlékezésbe, már magyarul se tudok rendesen, ezt a tollat "örök emlékbe" elteszem, te jutsz majd róla az eszembe." Groteszk jelentésmezőt fedezünk fel, amikor ezt olvassuk: "Negyven ember parancsnoka vagyok. Gyakran magyarul kiáltom a vezényszavakat, melyek elég sután hangzanak. Nem ismerem a magyar katonai nyelvet."

Az identitásvesztés azonban nemcsak a nyelv elveszítését jelenti. A főhős már a novella elején elbukik, amikor átveszi a behívót, és bukások, vagyis harci bevetések sorozatán keresztül ér el az erkölcsi megsemmisülésig, amikor is ki kell mondania: "Embert öltem. Először öltem embert! Gyilkos vagyok, gyilkos lett belőlem." S hogy az én teljes elvesztése megvalósulhasson, ráadásul a parancsnoka ezért még meg is dicséri. "Jó voltál" - mondja.

Riport és novella műfajának ütköztetésével Tari István olyan feszültséget teremt, amely dokumentumként is értékelhető szépirodalmi alkotást eredményez.

A szatíra

Az említett rendszerben gondolkodva, a "szatíra" megújítására Kontra Ferenc tette a legismertebb kísérleteket a Vajdaságban; írói munkásságának kezdete óta igen érzékenyen reagál a történelmi kérdésekre. Drávaszögi keresztek című regényében szülőföldjének, a Duna, Dráva és Magyarország határa között elterülő, Horvátországhoz tartozó tájegységnek a pusztulását örökíti meg balladai hangon, Ősök jussán című novelláskötetében pedig a partizánok 1944-es megtorlásainak családi vonatkozású témáit dolgozta fel, párhuzamba állítva, hogy tényszerűségében is miben állt a hasonlóság, stílusában pedig szatirikusan szembeállítva a délszláv térség tegnapi háborúinak kisszerűségével, "tyúktolvajságával." Falvak égése és emberek menekülése lebegett a szeme előtt már a nyolcvanas évek végén, mintegy ómenként, sejtésként, érzékenyen reagálva a hétköznapok légkörére.

Ő az egyetlen író, aki programszerűen hangoztatja, hogy sokkal nagyobb kihívást jelent az eseményeket a kisember szemszögéből bemutatni, mint várni a történelmi távlat mindent elrendező okosságára, ami ugyancsak hosszú ideje várat magára. S még valamiben egyedülálló: nem követi azt az igencsak elterjedt felfogást, miszerint a stílus másodlagos kérdése az irodalmi alkotásnak. Nem a stílushiba, hanem a pallérozott, kifinomult stílus jellemzi, ami ugyancsak ritkaság arrafelé. Olyan történeteket mond, amelyekben a stílusnak feszültségteremtő szerepe van, a beszédmód pedig olyannyira jellemzi a szereplőket, hogy az is kiderül, szerb, magyar vagy a Vajdaságba menekült szerb ember szólal-e meg.

Felhőszakadás című novellájára utalok, amikor a szatíra műfaját említem. Referenciális vonatkozása van, az újsághír és a valós tapasztalat az, amelyből kiindul a szerző. Novellája nemcsak egy sor tényt közöl, hanem igen erős atmoszférája is van, amely jellemző a térségre és azokra az évekre, amelyben a szöveg keletkezett. Közben a novella felépítése és időkezelése, az előre- és visszautalások bonyolult rendszere, krimiszerűen késleltetett szövedéke a tragikusban a komikumot is megmutatja.

Kontra Ferenc novelláiban nincs kiút, a bukás és a csőd teljes, befejezett és végleges.

A komédia

Kormányeltörésben - Domonkos István nevének hallatán legelőször ez a vers jut eszembe, s nyilván ezzel nem vagyok egyedül, egy olyan mű, amelyről túlzás nélkül állíthatom: a vajdasági magyar irodalom legnagyobb verse. Létvers, amely olvasóját egzisztenciálisan érinti meg, amelyhez újra és újra vissza lehet, érdemes térni. Azt is megkockáztatnám: sokkal mélyebben hat ma, mint keletkezésének idején, 1971-ben.

Harmincéves Domonkos István verse, s a harminc év alatt erősödött, jelentései gazdagodtak, aktuálisabb, maibb, mint valaha. Több idősíkja van, közülük az egyik a címbe emelt szó korát idézi fel, a Balassi Bálint verséből vett szó idejét villantja fel, a másikat mottók, a Közgazdasági kislexikonból kölcsönzött marxista szócikkek sora idézi, s ha egykor legfeljebb burkoltan ironikus lehetett az izzasztó rendszerek és a proletariátus marxista-leninista definíciójának idézése, ma már maróan szarkasztikus éle van. De létezik egy harmadik időzóna is, a szöveg keletkezése óta eltelt idő, ami lehetővé teszi, hogy minduntalan, minden helyzetre előhúzhassuk a vers két sorát: "mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren". Bántóan a közhelyek szintjére degradálva a verset, direkt módon megfeleltetve a mai valóságnak. Ugyancsak nagyot fordult velünk a világ, láttuk realitásként megtestesülni a vers másik abszurd képét is: "koponyánkból a habverő / nyele kiáll", a körülmények rímelnek ezekre a sorokra. Ezért mondhatja Balassa Péter A bolgár kalauz című kötetében (1996), hogy a Kormányeltörésben világköltemény, amely infinitivusi dadogásával rávilágít "a polgárháború eljövetelére".

Annál azonban, hogy direkt referencialitást tulajdonítanánk neki, a vers - s benne e két sor, melyekről el kell ismerni, megkerülhetetlenek - jóval összetettebb.

Központi kérdése, hogy ki beszél, ki a lírai én, és mi a vershelyzet. A "gazdasági emigráns" azt állítja magáról, hogy "nyolc elemi kijárva / csinálni külföld buli", aminek látszólag ellentmond, hogy "marcuse sartre godard" is látókörében van. A párhuzam arról szól, hogy nyelvének kopását vagy cseréjét idegen környezetben a kétkezi munkás éppúgy nem ússza meg, mint az értelmiségi. Nemrégiben alkalmam volt olyan egyetemi hallgatókkal beszélgetni a versről, akik nem tudtak semmit a vers keletkezésének körülményeiről, s ők is megerősítették: a vers második sora - "én nem tudni magyar" - nem olyan beszélőt állít elénk, aki most tanulja idegen nyelvként a magyart, hanem egy olyan magyar embert, aki elfelejtette anyanyelvét. Ezt erősítik meg a tipikusan magyarként felfogott ételek - "kofferban szalonna / két kiló kenyér" -, valamint a versben megtalálható ritka, választékos kifejezések.

A hetvenes évek legelején nem véletlenül olvasták Gastarbeiter-versként, a vershős valahol az otthontól távol kallódik, s ott éli meg azt a zűrzavart, amelyről a vers tudósít, ott éli meg idegenségét. A mai versértelmezésekben teljesen háttérbe szorult a vers vendégmunkás-alaphelyzete. Az itthoni otthontalanságélmény verse lett a Kormányeltörésben, a hazájukban hazátlanok közérzete, a sehol otthon nem levés dokumentuma. Legjelentéktelenebb sorai is másként hangzanak ma, más az akusztikájuk, mint amikor először olvastam őket: "nem merni lehunyni szem / hallani egér kapar". Talán természetes, hogy nemcsak önértékei miatt olvassuk, hanem magunkat is olvashatjuk benne.

A nyelv elvesztésének, és azzal együtt az identitás elvesztésének a verse a Kormányeltörésben. S a sokszor idézett két sorban sem a konkrét, mai csatatér értendő, hanem a mindenkori csataterek, évszázadunk mindig téves csataterei - ha egyáltalán vannak értelmes csataterek. Egyvalami azonban bizonyos, s ez telíti kisebbségi létérzéssel is egyúttal a verset: az "úgyis". Az "úgyis" a beletörődés szava, a "nem lehet másként" kifejezése, úgyis téves lesz, bárhová megyünk, úgyis belehalunk. Nem a bizonytalanság verse ez, a kijelentések keményen, határozottan kopognak, a vershős története célirányosan vezet az öntudatos "én lenni"-től az úgyis minden mindegy lelkiállapotig, az én teljes elvesztéséig, amikor már "nem gondolni kollektív / nem gondolni privát". A kisebbségben élés, az idegenbe szakadás csupán az elfogyás elodázása, ez az a kevésbé látványos csatatér, ahol előbb a nyelv vérzik el. Ezért említettem az előzőekben, hogy hiba volna csupán a polgárháború előérzetének minősíteni a "csatatér" említését, ami a tévéhíradók véres képsorait villantja a mai olvasók elé. Mert itt nem csupán a brutális, fizikális térélményről van szó; az identitásvesztés úgyszintén pusztuláshoz vezet. Ennek a komikus-ironikus kifejezése a vers.

Ha pusztán a testvérháborút jósolná meg nevezetes, agyonidézett két sora, akkor nyilván megnevezhetné a költő a szemben álló feleket is. Erre azonban nem történik utalás a sorok között sem. Ide kapcsolódik a Kormányeltörésben manapság kevéssé emlegetett dimenziója is: a vers nagyszerűségét akkor érthetjük meg igazán, ha nem tévesztjük szem elől, hogy 1971-ben írta, amikor a jobb élet utáni vágy csábította az embereket Nyugatra, a nagyobb egzisztenciális biztonság reményében. A hetvenes évek eleje gazdasági tekintetben aranykornak számított, és szellemi tágasságot tapasztalhatott éppen Domonkos István nemzedéke. A jugoszláviai magyarságnak nem az volt az egyetlen lehetséges alternatívája, hogy Magyarországra települjön át. A világútlevél birtokában a szociális előbbre jutás helyzeteit a Nyugat szabadon kínálta. Nem a polgárháború előérzete miatt lettek százezren vendégmunkások, majd állampolgárok még a hetvenes években Németországban, Svájcban, Svédországban. Ebből adódik viszont az anyanyelv elvesztésének félelme. A költő ugyanis személyesen tapasztalhatta, miként romlik idegen nyelvi környezetben a magyar nyelvtudás, és ott érezte maga körül annak rémét, hogy nem is olyan sokára, talán már belátható időn belül a saját identitását is fel kell adnia.

Hogy éppen Domonkos István versét soroltam a komédia műfajába a történelem megjelenítésének módozatairól beszélve, nem mond ellent annak a kijelentésnek, amivel fejtegetéseimet kezdtem, tudniillik, hogy nemzedékének irodalomfelfogásában nem játszottak döntő szerepet a történelmi kérdések. A vers csetlő-botló, komikusan tragikomikus hőse ugyanis ösztönös lény, a vers egyszeri és megismételhetetlen költői pillanat terméke, játék a szavakkal, próbája rímnek és kínrímnek, ismétlődésnek és ritmusnak, s csak mi, mai olvasói látjuk, hogy ezzel együtt Domonkos István valami olyasmit mondott a világról, ami akkor még nem volt tudható. Svédországba költözése után már nem írt semmit. Pontosíthatnánk ugyan ezt a kijelentést, hogy írt ugyan azóta még egyetlenegy verset, amely színvonalában meg sem közelíti korábbi munkáit. Ennek azonban már nincs jelentősége.

 

 

Megtekintések száma: 1070 | Hozzáadta:: Messalina | Címkék (kulcsszavak): románc, tragédia, komédia | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2018 | Ingyenes honlap létrehozása с uCoz