Péntek, 2018-11-16, 7:26 AMFőoldal | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

Keresés

Naptár

«  Augusztus 2012  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Blog
Főoldal » 2012 » Augusztus » 16 » Hózsa Éva: Weöres Sándor és a vajdasági magyar irodalom
8:13 PM
Hózsa Éva: Weöres Sándor és a vajdasági magyar irodalom


Hózsa Éva: Weöres Sándor és a vajdasági magyar irodalom

Füzi László Alkat és mű című Németh László-életrajza (2001) az Ember és szerep Kalangyában való megjelentetésével indul, mert ez az értelmező önéletrajzi szöveg az adott szituációban itt, vagyis a vajdasági/délvidéki régióban tölthetett be egy neki szánt lehetséges szerepet. A vajdasági irodalomban, ahogyan ezt a Szenteleky-Csuka, illetve a Szirmai-levelezés bizonyítja, Németh László szellemiségének nagyon is fontos szerepe volt. Szenteleky szempontjából a Tanu, illetve a kritikus Németh László modell-értékűnek tekinthető. A Weöres Sándor-életrajz is valami hasonló fejezettel kezdődhetne, csak itt a háttér a hagyományhoz köthető Kosztolányi-levelezés, majd a hatvanas, illetve a hetvenes évek elejének társadalmi és kulturális mobilitása lenne, a nevesített folyóiratok pedig a Híd és az induló Új Symposion. Az áttörés már részben megtörtént, ugyanis Schein Gábor Weöres-élet-képe (2001) az Önéletrajz című vers értelmezésével kezdődik, amelyet Weöres Sándor eredetileg Bori Imrének ajánlott (vö. Merülő Saturnus. 52.).

A megjelent Weöres-írást/írásokat sem nehéz a bibliográfiákban felkutatni, mert a magyarországi irodalmi életből kitaszítottak az ekkor felpezsdülő vajdasági irodalmi körökben találtak otthonra (lásd Pilinszky János), sőt itt publikáltak, csak itt számíthattak befogadásra, ahogy ezt például Mándy Iván pályája mutatja. A vers születése (Meditáció és vallomás) a Híd 1964/7-8. számában jelent meg. Weöres írása éppen Koncz István A vers leleplezése (Apokrif képek és tanulmány) című irodalmi tanulmányával együtt szerepel a Hídban, hiszen a versről és a nyelvről, a vers anatómiájáról, a nyelvélményről, a jellé redukált nyelvről való gondolkodás (az érintett nyelvélményt Esterházy a diktatúrák természetes velejárójának tekinti), a költői út és a költészet lényegének diszkurzív értelmezése, sőt az ezzel kapcsolatos kritikai gondolkodás élénk vitákat váltott ki az adott korban. Weöres Sándor pedig, aki ugyancsak ezeken a kérdéseken töprengett, meghatározó dialógusokat folytatott. Az 1964-es esztendő választóvonal a weöresi opusban, pontosabban Weöres agyonhallgatásában, hiszen ekkor jelent meg Tűzkút című kötete, amelynek kiadása a kultúrpolitikai eseményekkel is összefügg, a határon túli kiadás esélyei távlatokat nyithattak. A budapesti Szépirodalmi Kiadó visszaadta Weöresnek a Tűzkút kéziratát, a párizsi Magyar Műhely ellenben megjelentette, Weöres Sándornak ezt követően hivatalosan tiltakoznia kellett az Élet és Irodalomban, hogy az ő tudta nélkül közölték a kötet anyagát. A párizsi Magyar Műhelynek szoros kapcsolata volt a Symposion körével is.

A vajdasági Weöres-publikációk szintén jelentősek. 1963-ban Az áramlás szobra, a Bartók Béla és a Dob és tánc olvasható például a Hídban, 1966-ban pedig a Bolond Istók három része és a T. S. Eliot emlékére is megjelent, ugyancsak említést érdemel a később összeálló Merülő Saturnus verseiben megnyilvánuló kapcsolattér, valamint a kötet és a Psyché kedvező kritikai fogadtatása. Még jelentősebb azonban a szellem(iség), például az orpheuszi művészlét, az orphikus költészet jelenvalósága, amely (a Kontrapunkt című antológia is bizonyíthatja) meghatározó attribútuma az ekkor felélénkülő irodalmi gondolkodásnak. Domonkos István drámai szövege az idő múlását érzékelő Orpheust közelíti meg (Orpheus eldobja hangszerét. Híd, 1964., 5., 487-492.), aki nemcsak térből és időből, hanem a művész-dimenziókból is kilép ("De eljárt az idő felettem / Kürtömnek súlya elviselhetetlen."). A lemondás ironikus átrendeződése Füst Milán vagy Weöres mítoszi látásmódjához, sőt a babitsi hagyományhoz kapcsolódik: „A líra meghal.” Ám mégsem néma ez a kor.

Tolnai Ottó első magyarországi kötete ezt a címet kapta: Vidéki Orfeusz (1983), és benne a Kosztolányi- és Csáth-impulzusok egyre erősebbek, jóllehet Rilke még mindig hathatós befolyást gyakorol. 1992-ben a már átváltozó alakmás és átváltozott retorika jelenik meg a Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orfeusz című kötetben. Említést érdemel a szellemiség kapcsán a Merülő Saturnus címadó nyitó verse, amely T. S. Eliot emlékére íródott, ugyanakkor az Új Symposion nyitánya is Eliot Ezra Poundja, amely programadó szövegnek is tekinthető.

Weöres Sándor kiterjedt vajdasági kapcsolatait természetesen lehetetlen lenne most összefoglalni, de néhány kevésbé ismert, eddig kevésbé érintett szegmentum kiemelése (négyes egysége) talán hozzájárulhat a Weöres-kutatás, valamint a Weöres-olvasás újragondolásához.

A Tolnai Ottó birtokában levő két Weöres-levél nem csak dokumentumértéket képvisel, hanem a kritikus Weöres Sándor hangját is megszólaltatja. Az első levél az Új Symposion indulásának, megjelenésének évében, 1965. április 20-án kelt, és kézírásos utóiratként szerepel Károlyi Amy gépelt levelét követően. A levél szövege a következő:

Kedves Ottó,

gratulálok a „Híd"-ban megjelent verseidhez, izgalmasak, érdekesek. Szeretettel üdvözöl és sok sikert kíván a „Symposion"-nak és Neked

Weöres Sándor

A levélszöveg valójában visszajelzés. A Híd márciusi száma tudnillik Fák és rezek címmel közölte Tolnai Ottó tizenöt szövegét (352-356.). Weöres Sándor a következő versekhez gratulált: Fák és rezek, Miniatűr, Denevér, Lile-madár, Képeslap, Vers 1, Vers 2, Vers 3, Vers 4, Szerda, hajnal, Fogvájó, Éjfél után óra 1, Éjfél után óra 2, Éjfél után óra 3, Éjfél után óra 4.

Nem érdektelen az sem, hogy a műfordító feleség levele közös levél (az utolsó bekezdésben már többes szám első személyben szólít meg), Károlyi Amy valójában kettejük nevében írta a Klee-versfordítások kísérő sorait: Weöres Sándor dicsérő gesztusa már Tolnai készülő második kötetét, a Sirálymellcsontot érinti.

Kedves Ottó,

ahogy Ujvidéken megígértem, küldök a Symposionnek modern anyagot. Paul Klee-nek, a festőnek verseiből. Félig-meddig még festők elött is ismeretlenek, annyira eltakarja a festő a költőt. Csak legujabban veszik észre, hogy a festő maszkja mögött itt van korunk egyik legvalódibb költője. A versek egy részét az Európa könyvkiadó számára forditottam, a többit azért, mert az ember egyszerüen nem tudja abbahagyni, ha Klee-vel kezd el foglalkozni. Irtam a versekhez egy kis prózai bemutató-bevezetőt. Ha szeretik az ilyesfélét, hozhatnának Klee grafikái közül párat mutatóba, igen jól reprodukálhatók.

Köszönjük a Symposion számait, mindig találunk valami érdekeset bennük. Iró, költő, kritikus barátaival együtt, sokszor üdvözlöm Sándorral együtt.

Weöres Sándorné Károlyi Amy

A levél visszajelzését szintén érdemes szemügyre venni. Az Új Symposion 6-7. száma közölte Károlyi Amy versfordításait, a szerkesztő Tolnai Ottó betartotta az irányadó utasításokat, bevezetővel és illusztrációval együtt nyújtotta át az olvasóknak Klee verseit (17. oldal: Szamár, Végső, A hold sok oldalról, Álom, A nagy állatok, – építeni segítsetek –), Paul Klee azóta Tandori Dezső révén van igazán jelen a magyar irodalomban. A bevezető egyébként a gépkorszak lírikus festőjének nevezi a szerzőt. A levélszövegben megnevezett ígéret megvalósul: Weöresék valóban küldtek valami modernet. Irodalomtörténeti szempontból ugyancsak kiemelkedő, hogy ugyanez az Új Symposion-szám kezdte közölni Végel László Egy makró emlékiratai című folytatásos regényét, amelynek kritikai recepciójában meghatározó szava volt Weöres Sándornak (lásd Utasi Csaba: Tíz év után, 1974, Szajbély Mihály: Álmok álmodói, 1997). Ez a vonatkozás azonban talán a legismertebb érintkezési pont, ennélfogva erre most nem térek ki újra.

1968. augusztus 12-én, tehát néhány nappal a csehszlovákiai események előtt kelt Weöres Sándor következő kézírásos levele, amely a barátokat szólítja meg, az utóirat viszont közvetetten Tolnai Ottóhoz szól:

Kedves Barátaim,

Ne haragudjatok, hogy a megbeszélt időre nem tudtunk megjelenni – Amy megbetegedett, orvos volt nála, Walter doktor Topolyáról, influenzát és 38 lázat talált, és egyelőre ágyba marasztalta. Azt hiszem, csütörtökön vagy pénteken utazásképesek leszünk és Ujvidékre érkezünk. Bocsánatot kér és szeretettel öleli a Forum, Híd, Symposion minden tagját Weöres Sanyi.

1968. augusztus 12.

Utóirat. Amy igen szép verset írt Tolnai Ottóhoz, ennyi haszon a lázból és betegségből. (?) De valóban, a „Sirálymellcsont” kötet sorai úgy pattognak, mint a gépfegyver, ott minden a helyén van. Szuggesztív, erős produktum, valóságos pálinka, s ezt kevés könyvről lehet elmondani. - Maurits - Móriják ígért nekem egy rajzot, remélem hogy találkozunk és megkapom.

Az idézett két levél szordinós utóiratai bizonyítják, hogy Weöres Sándor a hatvanas évek vajdasági irodalmának állandó követője és következetes kritikusa volt. A Sirálymellcsont (1967) kapcsán kiemelkedik a gépfegyver-hasonlat, ugyanis itt, ebben a Tolnai-kötetben szerepel az első ötven gerilladal. Jelen van a harc, a fegyver, valamint ezek szemantikai távlata, amely mégis a sűrítő törekvéssel áll összefüggésben. Thomka Beáta, a Tolnai-monográfia szerzője ugyancsak a formaalkotó eljárásokat, a mind tisztább szerkezetet, a rámutatás jelszerűségét és a tágabb szövegösszefüggéseket méltatja a Sirálymellcsont című kötet kapcsán. A levél keletkezésekor, vagyis a legendás 1968-as évben jelent meg Weöres Sándor Merülő Saturnus című verseskötete, ugyanekkor került például kiadásra Mészöly Miklós Saulusa vagy Örkény István Egyperces novellák című kötete.

2. Merülő Saturnus: a kritikai gondolkodás és a kívánalmak célszerű dalnokai

A Merülő Saturnus című kötetet a szerző így ajánlotta Tolnai Ottónak: Tolnai Ottónak e könyv munkatársának barátsággal. Weöres Sándor, Bpest, 1968. IV. 26. A kötet jelentős versei közé tartozik a Stewardessek a repülőgépen, amelynek alcíme a következő: Változat Tolnai Ottó versére. A vers (majdnem-szonett, 15 soros, a hagyomány próbatétele megfigyelhető, „minden a helyén van"!) Tolnai-paródiaként, metatextusként is olvasható. Noha a kötet többi verséhez hasonlóan feltűnik a zenei kompozíció, befogadása a Tolnai-versekhez hasonlóan nem tér el a prózai szövegekétől sem, és a befejező, a vizuális képzeletet megmozgató sirály-gesztus („szivárványba tojó sirályok”) ironikus hitvallásnak, sőt létértelmezésnek is tekinthető. Tolnai asszociációs stratégiájának felhasználása éppen az én nézőpontját, a kritikai diskurzust erősíti, ugyanakkor a lírai én kilép saját poétikájából, hogy ezt másokéban írja tovább. A „gömbölyű tájék” a Fogvájó című Tolnai-vers negyedik sorával dialogizál: „gömbjébe zárt az űr”. A Weöres-vers is (Tolnaihoz híven) költői reprodukcióra törekszik, a Botticelli-kép, a műalkotás zártsága és az önmagunkon kívüli idő és tér összefonódása, illetve a térből és időből való kilépés esélye válik kiemelkedővé, a vers ironikus nézőpontú kvázi-kép(le)írásként is interpretálható. A motívumszövés rétegezettsége és konnotációs jelentéssíkja tekintetében szintén Tolnai-változatként olvasható. Az idill megcsillantása a kritikus Weöres Sándor szenzibilitását igazolja, Tolnai ugyanis a Költői világom című beszédében érintette, értelmezte idill és a zártság kérdését a Híd-díj átvételekor. Bányai János mutatott rá az említett Tolnai-változat kapcsán a weöresi sajátosságra, vagyis mások gondolatköreinek átlózására és a versben/versekben megnyilvánuló kritikai gondolkodásra (A szó fegyelme. 34.). A kötetkompozíció szempontjából érdemel figyelmet a vers elhelyezése, a Káldi Jánosnak ajánlott Collage című versszöveggel való párosítás.

A vágott versmondatokból álló, redukciós, lírai minimalizmusra törekvő, a dülöngés (részint kassáki) ritmusát idéző Önéletrajz című szonettet viszont Weöres Sándor Bori Imrének ajánlotta, és itt ismét megcsillan a kritikai látásmód, a konstrukció szkepszise. A vers egyébként az Átváltozások harmincötödik darabja, és a történetiség mint lehetséges megvalósulási mód jelenik meg a szövegben. A kilépés, az emberen túli nézőpont a recepcióban is felmerül. Bori Imre gyakran foglalkozott a weöresi költészettel, tanulmányai, kritikái áttörést jelentettek, például a szürrealizmus ideje kapcsán végzett kutatásai addig nem járt utakat törtek. A Bori-bibliográfia bizonyítja az elmondottakat, ugyanakkor irodalomtörténeti adatok támasztják alá azt is, hogy Bori Imre (Bata Imrével együtt) az Egybegyűjtött írások létrejöttének ösztönzője, bábáskodója volt.

Weöres Sándor emlékére került közlésre Pap József Hangsúlyárnyalások című paródiája, amelynek alcíme így szól: Tanítómesterünk, Weöres Sándor emlékének (Híd, 1990. március, 311-315-6.). A tanítómester megnevezés a vajdasági magyar irodalom szempontjából nem túlzás, hiszen Weöres és a weöresi kritikai koncepció valóban jelentős hatást gyakorolt szerzőinkre (lásd Domonkos István, Tolnai Ottó, Jung Károly stb.). Pap József megnevezett verse több Weöres-verssel, a weöresi kútba néző létértelmezéssel, de főként a Dob és tánc szövegével hozható dialogikus kapcsolatba. A kiindulópont mindössze három szó: végtelen / védtelen / vagyok. A kompozíció pedig állítás, tagadás és megengedés összeszövésére épül, az olvasó pozíciójából a modalitás minimalizmusára való törekvés fedezhető fel.

3. Véget ért a bujdosás, avagy az élő baba-galéria (Dudás Károly: Ketrecbál)

Van a vajdasági irodalomnak egy szövegfüggő regénye, amely a Weöres-olvasásra és A holdbeli csónakos (Kalandos játék húsz képben) motívumaira épül. Dudás Károly Ketrecbál című nagy kritikai visszhangot kiváltó regénye (1983) Varga Zoltán Indiánregényével együtt irodalmunk Amerika-tárgyú regényei közé tartozik. Magó Gellért, a regény egyik emlékező, retrospektív horizontokat nyitó bácskai hőse a történelmi események üldözöttjeként, a második világháború elől kelt át az óceánon (mitikus, örökös vándorlás, szétszóródás), és jutott el Brazíliába. Negyven év után csalódottan tér vissza szülőföldjére, és a Brazília nevű itthoni faluban nézi meg, gondolja végig a tájoló Társulat előadását. A regény valójában három emlékező nézőpont összjátékából áll össze, Magó Gellért mellett Horák Lajos és Lajkó Illés is állandóan töpreng, a szöveg a, b és c fejezetei az egyes nézőpontokat határolják el egymástól, de a narrátor nézőpontja szintén külön figyelmet érdemel. Az allúziók révén pedig kibontakozik a huszadik század történelme, valamint a regénybeli jelen jelenvalósága, az önigazgatás időszaka. Minden megismert nézőpont a falu és a régió mozdulatlanságára, a magyarság sorskérdéseire, az elvágyódás dilemmáira mutat rá. Az itthoni ketrecbál és a nemzet sorsa az indiánokat rezervátumokba szállító ketrecre emlékezteti Magó Gellértet, hiszen Passo Fundóban ő maga is látott ilyeneket.

A Társulat modellje a vajdasági Tanyaszínház, és az idézetekből, a képek reprodukálásából, a hősök nevéből az előadás is felismerhető, megfejthető, természetesen ennek is valós alapja, modellje van. Csakhogy a regényben A holdbeli csónakos szövegrészleteinek dekonstrukciója, illetve újraírása, újrateremtése, a szövegek egymásra hatása, a színpadhatárok elmozdulása lép előtérbe. Bonyolítja a narratíva kérdését a kettős fikció, tehát az is, hogy a Weöres-szöveg színpadra alkalmazásáról van szó, amely már egy lehetséges olvasat, a hősök nézőpontja tehát a szituációs tevékenységgel, a dialogizáló magatartással, a szemantikai analógiákkal, a kritikai diskurzussal, a színpadtól elváló, ám átjárható játékkal függ össze; az értelem formálódásának folyamatában az intertextualitás a dekonstrukció fogalmához kötődik. A regénybeli nézők szempontjából az előadás csak ürügy saját emléktextusuk, lét- és világfelfogásuk újraírására, amelyet még megzavar a televíziósok vagy a suhancok kizökkentő ténykedése. Ráadásul a narratív visszalapozás is megtörténik, más-más nézőpontból tér vissza például a záródal, amely (a derridai értelemben) középpont, vagyis olyan nem-hely, amelyben a jel-helyettesítés játéka folyik. A záródal mint versszerű idézet négyszer szerepel a szövegben, egy ízben csonkán csak a 2. versszak, a regény befejezésében viszont a versszakok nem különülnek el egymástól, és Magó ekkori gondolatszövésébe visszaterelődnek a rezervátum indiánjai, a bábu-létről a komédiások távozására kerül át a hangsúly. Az elmúlás a vadászmezők elragadhatóságának itt is, a bácskai régióban is fenyegető veszélyhelyzetét veti fel (a/2, b/2. c/2, c/3). A könyvtől és előadástól elváló, a nézők tudatában újraírható idézet már formailag megváltoztatható, újraírható (130.):

Véget ért a bújdosás,

és a galibák.

Ki bírta volna más,

csak mi fa-babák.

Nem hal bele semmibe,

aki úgysem él.

Jó, hogy mink babák vagyunk,

szívünk bodzabél.

A záródal a prózai szövegbe is integrálódhat, például dúdolva értelmezett (prózai?) fragmentumként az a/2 fejezetet záró szövegmondatba.

A másik idézet csak kiragadott részlet, és Pávaszemhez kapcsolódik (c/2, 83.), a Weöres-szöveg Ötödik képéhez. A holdbeli csónakos megszólítása a megnyilatkozás elejéről elmarad:

Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,

a sötét erdőt könnyel áztattam,

eleget sírtam a földi porban,

ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

Az intertextualitásnak ebben az esetben az olvasó pozíciójából is kötelező funkciója van, vagyis még akkor is működnie kell, ha valaki nem ismer rá a szerzőre és a szövegre, és az aleatorikus észlelés jelentősége különösen kiemelkedő. A kötelező intertextualitást feltételező szöveg mégis a cirkuláló emlékekkel kapcsolódik össze, az emlékező nézői attitűd viszont szövegmontázst eredményez. A riffaterre-i értelemben az olvasó/néző-szöveg reláció kerül előtérbe, a szövegköziség látószögéből a szerző hőseit is, olvasóját is szövegközi kommunikációra készteti.

A regény kvázi-színpadképei részint a Weöres-szövegből, részint a lehetséges nézői élményből, sőt elvárásból és/vagy értelmezésből fakadnak, majd a regény emlékező szövegével kereszteződnek. A magányos Pávaszem mellett kiemelkedik Jégapó újból megjelenő, csillogó palotája és az aranyos trónszék (Huszadik kép), a majmok, illetve a Majmok országának (Tizenötödik kép), valamint az elmaradt majomversnek/majomkórusnak igencsak vitatható kérdése. Jégapó révén például egy másik előadás is létrejön a nézőben: „Újból a csillogó fejedelmi udvar, Jégapó palotája, középütt az aranyos trónszék, színen van az összes főszereplő; akkor megmondom nektek azt is; Lappország, bár szegény, nem olyan nyomorúságos, mint hiszik, hangzik a záróintelem, jártam dúsgazdag déli birodalmakban, ahol a cifra paloták lépcsőit seregestül lepik a koldusok, ha korbáccsal el nem kergetik őket, Lappföldön nem szüretelnek szőlőt, nem aratnak búzát, még zabot se, az egész országban együttvéve sem találsz egy mérő aranyat; de nem koldul senki és nem gyötörnek senkit, még aki a rénszarvast megüti, arra is azt mondják, hogy cudar ember; hát legyetek boldogok. Egy más vidéken megtartott előadás képe úszik be elébe...” (72.)

A regényíró Dudás Károly később még egyszer visszatért a záródal idézetéhez, hiszen (a 7 Napban közölt) Weöres-nekrológjának ezt a címet adta: Véget ért a bujdosás. Kontra Ferenc Magyar Szóban megjelent nekrológjának címe viszont így hangzik: Elment a holdbéli csónakos.

4. A költészet a kissé rendetlent kedveli

Végezetül megemlíthető egy személyes találkozás emléke is, amely 1987. január 29-én valósult meg, az interjú Weöres Sándor hetvenötödik születésnapján jelent meg a szabadkai 7 Napban (1988. június 24., 32.). A kötetlen beszélgetés során a költő megemlítette vajdasági kapcsolatait, Tolnai Ottót, illetve a vele összefüggő képzőművészeti vonatkozások jelentőségét. A nagybeteg Weöres Sándor a kérdésekre már lakonikusan válaszolt, néhol Károlyi Amy kiegészítésére szorult. Kiemelhető megállapítása a rendhez kapcsolódik, és így szól: „A költészet a kissé rendetlent kedveli.” A költészet számára unalmas az, ami rendes vagy rendezett egész. Végső soron azonban rendetlenség nincs, a rendetlenség is rend, és magasabb fokon minden egy nagy rendbe, illetve egy nagy rendezett káoszba torkollik. A játékosság ellenében a gyermekiesség kategóriáját kapcsolta az íróemberhez, csak Füst Milánt különítette el a magyar irodalomban, aki nem keltett tudatosan dallamot, mégis el tudta érni. A csodát sem a művészethez, hanem a pillanathoz, a pillanatok utazásaihoz kapcsolta. A pillanat az, amely minden csodát megszül, és valóban meg is szüli azt. Vallott még az észrevétlen átmenetekről, amelyeken az ember élete során átesik, s amit egyszer elkezdett, arról beszél később is ha nem változik a világnézete csak másképpen. A költészetben nem lehet megítélni, mi a valós, és mi nem. Mindez mérettelen, mint a költői teremtés.


Megtekintések száma: 252 | Hozzáadta:: Messalina | Címkék (kulcsszavak): Weöres Sándor | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2018 | Ingyenes honlap létrehozása с uCoz