Kedd, 2017-10-17, 10:04 PMFőoldal | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

Keresés

Naptár

«  Augusztus 2012  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Blog
Főoldal » 2012 » Augusztus » 16 » Balázs Attila my country and the kalapács W. C. tábornoknak, hogy jobban értse, mit csinált
5:47 PM
Balázs Attila my country and the kalapács W. C. tábornoknak, hogy jobban értse, mit csinált


Tavaly, nem, inkább annak előtte: tettem egy kis körutat az innét Pestről sokak számára távolinak és ismeretlennek tűnő Délvidéken. Tudniillik, vagy sem, inkább nem, vagy igen, én délvidéki vagyok; 1991-ben jöttem föl Pestre. Emigráltam az anyaországba vagy hogyan. (?) A háború az oka, persze, nem nehéz kitalálni. Háború és béke. Szóval, tavalyelőtt (vagy még azelőtt!) tettem egy kis körutat a Délvidéken. Valamivel a halottak napja előtt történt mindenesetre. Mindegy, túl korán nem érkezhettem!
Körutam során a kissé megroggyant Óbecsére is elvetődtem, ahol a helyi, sült gesztenye meg rothadó őszi falevél illatú temetőben virágot helyeztem anyai nagyszüleim sírjára. Továbbá a keresztanyáméra, aki ugyanott alussza örök álmát. Rég meghaltak már, én is rég jártam arrafelé. Alig találtam meg a nyugvóhelyüket, de hát végül is csak rájuk bukkantam! És akkor - bizonyos értelemben - megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valamit letudtam, amit már rég meg kellett volna tennem, csakhogy a körülmények, ugye... Ez meg az. Most megtettem, és aztán könnyebb volt nyomni a gázpedált a megváltozott Újvidék felé, ahol - úgy látszik -maradéktalanul soha többé nem találom a helyem. És talán nem találom sehol sem, mint a kitekeredett, bolygó lélek, de nem fontos. Emlékszem, akkor, azon a halotti őszön egy indián mondás jutott az eszembe. Valahol rég, a lakota indiánok földjén hallottam (egy másik őszön). Pontosan idézni nem tudom, de valahogy így hangzik: ahol kevesen maradtak, ott egy halállal ketten mennek el, később akár hárman.
Szomorúan szép, líraian találó. És bár nem szeretem a matematikát, mégis arra gondolok, hogy a matematika tükrében ez egyenest hátborzongató. További szorzásokkal ijesztő szám kanyarodik elénk. Fogalmam sincs, meddig tartották tovább szorozhatónak ezt a lakota matematikusok, és nem is merem végiggondolni. Attól tartok, halottaim enciklopédiája így is túl vastag. A sírok bejárásához nem hogy egy nap, de egy hét sem lenne talán elég. Pedig hét nap alatt az Úristen az egész földet megteremtette, a szerb Márkó királyfi pedig sokkal rövidebb idő alatt az egészet fel is szántotta. Ezért hát maradok itt. És valószínűleg gyújtok majd alkalomadtán pár gyertyát megint. Úgy mindenkinek, aki már csak az emlékeimben létezik. S hagyom a gyertyákat csonkig égni.
Nem tudom, Márai Sándor járt-e valaha is a lakoták földjén. De ő pontosan érezte a felvetett problémát. Ezért az egyik gyertya neki is szól majd, a másik golyó az enyém.
Kyrie eleison!

Jóval régebben viszont, valamikor - azt hiszem, a hatvanas vagy már a hetvenes években --láttam egy jugoszláv kisfilmet (természetesen nem a címadó zseniális kis műre gondolok, az újabb keletű). Igaz, néztem többet is, de ez az egy különösképp megragadta a figyelmem. Sajnos derék szerzőjét, rendezőjét meg nem mondanám már, ellenben nagyon is jól emlékszem a képre. A kamerát egy sivár ipari keltetőben állították fel, és annyi volt a dolga, hogy azt az elágazást filmezze, amelyiknél úgymond: elválik a jó a rossztól. Vagy ha nem is ezekkel az erkölcsi kategóriákkal élve: a szabvány a selejttől (vulg.: szar a májtól). A selejt-szalag a zúzdába vezetett, amaz meg, ha nem is a szeplőtelen üdvözülésbe, mindenesetre valamiféle jövőt mutatott. Ha nem is örökkévalót.
Nos, a helyes szalagon utaztak tovább - a helyes irányban - a világos színű, ép testű naposcsibék. A leágazáson pedig a ki nem keltek, a kétfejűek, háromlábúak, hattorkúak, hosszú nyelvűek, elaléltak és egyéb eltérő pervertáltak vonatoztak az égből jövő mechanikus pöröly alá. Ma is látom, ahogy egy leágaztatott fekete csibe - kicsit talán a maga rossz színének tudatában is, de annál konokabbul -igyekszik elkerülni a taglót. Érdekes, nem emlékszem a film végére. Valószínűleg nem volt neki úgy vége, hogy megszemlélhessük a fekete csibe tragikus sorsának beteljesülését. Ettől megóvott bennünket az akkori nem is tudom, micsoda. Erkölcs vagy képmutatás. (Zsenge kinematográfiai állatvédelem.)
Mindenesetre a fekete csibe rövid története jelkép- és metafora-értékűvé vált. Többféleképp értelmezhetővé, több szinten. Csupán a feledés homálya borult rá. Így aztán nem sok szint működik a hosszan tartó rövidzárlatban. Maradék Jugoszlávia kétoldali meg többoldali, tragikomikus kollektív taglózása alatt - egész idő alatt - nekem valahogy ez a fekete kiscsirke vergődött az elmémben. Hol sajnáltam, hol gyűlöltem szegényt. Hol magam is rátapostam volna gonosz lényére, hol a tenyerembe vettem volna. Kivérzett csőrét a számba. Légzés - száj a szájra. Csőr a szájba.
-
Ha már egyszer a rántottán túljutott, a jövőbeli kenyérmorzsás kirántástól meg még úgyis messze van, fene vigye, éljen még a sötét barmocskája!
Akár a költészet. Éljen!
-
Sarló and kalapács, ránk szakadt a haladás- --írta vala Sziveri János, elébb elhajlott, majd megboldogult költő barátom. Azt hiszem, tényleg (ezen) a kalapácson volt és van is még némileg a (hang)súly. Benne vótt a címerben ugyancsak. A klapács!
Kalapács, mely lesújt: hűtlen nőre és férfira; estében a széles égbul: tyúkra-ólra egyaránt. Erre az egész bábeli izére.
Ej men!

-A forradalom összpontosítást, erőfeszítést követel, nem tűri az orgiákat- mondta vala és valahogy így, mégpedig totál kivörösödve: Lenin. Világ proletárjai, közösüljetek! - süvítette vissza dacból, karmazsin nyelvét öltögetve Ladik Katalin művésznő a hatvanas években (Erotikus kiáltvány!). Aztán megint elmúlt - jókora bakugrásokkal - pár esztendő, pár tízesztendő máig, folyó évig, benne a SZEX ÉS A KOMMUNIZMUS című kiállításig, méghozzá a budapesti, Nádor utcai Centrális Galériában. Megér egy kis nosztalgia-utazást! Például azzal a pucér endékás- lánnyal a Trabiban, a fakuló fotón. Stázikának becézték, vagy mi? (Keverednek itt a dolgok?)
Na, szóval, közelítsünk! Kukkoló szemünk a tárgyon. Azzal élcelődnek mai pajzán okosok (bezzeg, könnyű a helyzetük!), hogy hát régen, az átkosban, kettőt lehetett tenni unalom ellen: olvasni, illetve ama bizonyos dolgot, a kis proletárokat szaporítandó. Az állam ugyanakkor - tesszük hozzá a szóban forgó kiállítás ürügyén - kitartóan igyekezett beavatkozni mindkettőbe. Valamelyik korhű szovjet ideológus szerint a szerelmi élet csakis olyan formában engedhető meg, amely elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség, a termelői-alkotói, harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését. Mindenki csak a neki megfelelő partnerrel szeretkezhet, lehetőleg minél kevesebbszer, hogy az alkotó energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus építésére fordítódjanak. Egyébként is - állapítja meg bizonyos dr. Vaszilevszkij Az egészséges nemi mindennapok című fergeteges dolgozatában -, minél korábban kezdődik a nemi élet, annál elébb kopogtat be az öregség. És hogy a sport kitűnően eltereli a figyelmet a szexről.
Valaki ugyanitt az aratást javasolja mint hatékony terápiát fölös gerjedelem ellen (ki ne száradjon a gerincvelő!). Ama szenvedélyes birkózást az összemadzagolandó kévékkel - jó komszomolistához illően. De a legszebb mindenképp az ifjúság definíciója, miszerint: az ifjúság a gyengédség időszaka, amikor az ifjú és a leány -együtt: olvas. (!)
Kiállítást említettem. Szex és kommunizmus. Szervezői szerint eme színes, költöző egzibíció bemutatja, hogy a volt szocialista országok propagandája és a mindennapok valósága között milyen ellentét feszült. A szövegeken és a fotóanyagon kívül videók, képzőművészeti alkotások, különféle tárgyak, családi albumok, ruhák, alsóneműk láthatók. A kiállított objektek közt már nem annyira izgalmas a közismert, úgynevezett vetkőző toll, annál inkább a pornográf jelenetet ábrázoló csokiöntő. A pálmát azonban - vitán felül - az a proletár bugyi érdemli, amelyen a burzsoá nap leáldozása ábrázoltatik. A filmek közül pedig -gondolkodás nélkül - az öntudatos komszomolisták, sztahanovisták és kolhozparasztok szerelméről szólót emelném ki. Címe: Hurrá, tavasz! (Nagyon emberközeli.)
A legaranyosabb anekdota meg az, amikor elviszik az egyik munkást balettelőadásra. Azután megkérdik:
-
Na milyen volt?
-
- mondja ő -, de ártalmas dolog, mert megváltozik az ember viszonya a feleségéhez- (Na, kérem, hattyúk tava!)
És jut eszembe a kvázi orosz Playboy még az amerikai-szovjet kölcsönös cseszegetősdi idejéből. Nyugaton terjesztették, Jugóig is eljutott. Azt mondja, orosz Playboy, középső oldalak: egy traktor, rajta meztelen nő, aláírás: Olga. Közelebbről a traktor meztelen nővel, aláírás: Olga. Csak a drabális traktor közelről, aláírás: Olga. Nos, ennyi, hárásó- Olga. Ám mit keres az a pöröly az ajtó mögött, a kiállítóterem sarkában? A pucérkodó Olgát súlyosan megbüntetni?
Itt jut eszembe - erről az irdatlan szerszámról - az az egész estés jugó játékfilm - tán a nyolcvanas évekből -, amikor is egy szép, ifjú montenegrói hegyi feleség lenn dolgozik a tengerparton a szabadoskodó  nudisták kempingjében, ahol is szembeötlik egy új, futó kalandokra vágyó francia párocskának. A vérbő franciák közös erővel vonják be erotikus játékaikba az eleinte szabódó, sötét ruháját végül is felszabadultan eldobó, csak koromfekete, csábító fanszőrét hófehér bőrén megtartó montenegrói feleséget. A férj rájön a szégyenteljes dologra, merthogy a falu mindent tud vagy legalábbis tudni vél, s amit a falu tud, az nem is marad titok. Hogy ne essen ki gyávának, a férj   valamiféle agyrém ősi szokás szerint   megsütteti lisztből-tojásból csalfa nőjével az utolsó lepényt, majd fogja a pörölyt, s felvezeti feleségét a sejtelmek és utolsó pillanatok közeli, meszes hegyére. Az otthoni világ rendjét ismerő, ám attól ugyancsak deklináló, deviáns montenegrói feleség a szirt fokán leguggol gyászfekete ruhájában, legott fejére helyezi a lepényt, majd alkalmasint becsukja a szemét. A férj magasra emeli a súlyos szerszámot, hogy kidagadnak nem létező izmai. A pöröly megáll a levegőben.
  Jó lenne ezt megnézni újra, lehetőleg a kiscsibés művel egy délután! Isten irgalmazzon mindenki hitvány bűnösnek, akár a lakoták vörös Manitúja.
  Mondana valaki inkább egy szép mesét?

Nos hát, egyesek szerint a tizenharmadik, mások szerint viszont a tizennegyedik században született, amikor másutt még boldogan éltek a dakoták.
  Lakoták.
  Jó, jó
Egyesek szerint a közép-ázsiai, üzbegisztáni Bokhara városában, mások szerint viszont a kisázsiai Szivri-hiszárban, Bajazid szultánsága idején látott napvilágot, amikor a török birodalom a nagy tatár hódító, a rettenetes Timur Lenk zsarnoksága alatt nyögött (mondják: sűrű, ragadós, nyúlósan vörös lét hugyozva maga alá teliholdkor). Gyerekkoráról keveset tudunk. Jobban mondva: semmit. Vannak, akik azt állítják, hogy nyilván ekkor gyűlölte meg a diktatúrát, de ezzel nem lehet igazából semmit sem kezdeni. Tény, hogy  sihederségének ellobbanásával, de nem teljes elmúlásával  amolyan pogány egyházfi lett belőle. Úgynevezett hodzsa, a muzulmán falu legnépszerűbb, fontos személyisége. Művelt férfiú, akihez ügyes-bajos dolgaikban fordulnak az emberek, ő meg bölcs tanácsokat osztogat, igazságot tesz a maga szintjén, alkalomadtán levelet is ír, de valami nem hagyja nyugton.
  Ugyan mi lehet az?
  Hát bizonyára az a forró naszredini vére.
Az az egy időben szindbádi és Don Quijote-i, meg nem is kicsit casanovai, illetve szegénypártoló Robin Hood-i vér, hogy későbbi irodalmi példákkal jellemezzük nemes, de nemesül huncut, szorult helyzetekben remekül alakoskodó, végjátékban általában szürke öszvérére pattanó és a csávából elillanó alakját. Ember, aki a pók és a vipera keresztezéséből származó öszvérével kisvártatva már a róla szóló legendás történetek nyomában nyargal Isztambultól Damaszkuszig meg Bagdadig, ha kell, akár pucér valagot mutatva üldözőinek.
Saját történeteinek a nyomában nyargal, mert a történetek gyorsan terjednek, akár az a híres sztori a törékeny tubica csillogó nyakékéről, amelyet  példának okáért  Muhammed-Ibn-Ali-Ibn-Rifa szavai után Abu-Omar-Ahmed-Ibn-Mahammed monda el nekünk, ő pedig Ali-Ibn-Abd-Al-Aziszra hivatkozik, aki viszont hivatkozik Abu-Ubejda-Al-Kaszima Ibn-Szeljamra, ő meg oktatói szavai nyomán beszélé, akik közül az utolsó Omar-Ibn-Al-Hattabra és fiára, Abd-Allahra támaszkodik   legyen megelégedett Allah mindkettejökkel! És legyen Allah elégedett Naszredin (vagy Naszreddin, bizonyos változatokban, a bosnyákban pedig Naszrudin!) hodzsával, merthogy, ugye, róla van szó. Naszredin hodzsáról, minden földi zsarnok réméről, bikavadító posztójáról, hogy valamilyen érthetetlen, indokolatlan, rögeszmés igyekezettel a spanyolok kedvenc sportját hívjam segítségül, illetve annak egyik szembeötlő rekvizitumát.
A Seherezádé 282. éjszakáján azt is beszélik, hogy ment egy egyszerű ember, kezében fogta szamara kantárját, úgy vezette maga után. És átvezette ez az ember saját magát és a szamarát mindenféle szűk sikátorokon és poros piactereken, városból városba, országról országra vándorolva, merthogy óriási (mese)terület a Naszrediné. Tengereken és sivatagokon kelt át. Úgy töltve az éjszakát, ahogy éppen lehet: csupasz földön, ösztövér pásztortűznél vagy sötét karavánszerájban, ahol poros sötétségben reggelig sóhajtoznak, vakaróznak és csengettyűikkel tompán csörögnek a tevék. És kapott ez az alapjában véve derűs és jóindulatú, magányos ember   mindenféle osztályharctól távol   fülcsengető pofont a szépséges Güldzsántól, későbbi feleségétől, amikor kicsit korán igyekezett megfogni annak kerekded kebelét (miként tiltá is a Korán). És ahogy így átszamaragolt az évszázadokon, nem csupán mint mesehős, hanem akár egy modern regénybeli Orlando, mi lett? Még muszka regény is lett a vérbő Naszredinből, ugyanakkor a magyar irodalomban inkább egyik kollégája, Szindbád kóborolt, utazott bele nem kisebb vérbőséggel az örökkévalóságba. (Hm  a magyar Naszredin inkább Ludas Matyi, az igazságot szolgáltató, ám az mégis egy másik eset!)
Hol volt, hol nem volt... Nem tudni egészen pontosan, hogy mikor, azonban valamikor: a fényes oszmán birodalom idején bukkanhatott fel a legyőzhetetlen távolságokat nem ismerő Naszredin hodzsa a szarajevói háremekben, meg a teázókban, kávézókban, gőzfürdőkben és egyéb társas helyeken, s húzódhatott meg azok homályában annyira észrevétlen, hogy jóval később, a második világháború utáni jugoszláv hatóságoknak fel sem tűnt igazából a jelenléte. Vagy ha feltűnt, erről inkább hallgattak nagy bölcsen. Különben is akkor más elbeszélések divatja járta, és Naszredint vagy Naszrudint így valószínűleg nem tekintették túl veszélyesnek, túl ártalmasnak. Naszredin ott jól körülbástyázhatta magát a maga régi, anakronisztikus történeteivel, s nem nagyon feltűnősködött a szocialista jelenben. Az iskoláknál valószínűleg jobban kedvelte a különféle borbély- és bőrcserző műhelyeket, füstös, birkafaggyúval csöpögtetett csevapcsicsa-sütödéket. Bizonyos értelemben Naszredin így konzerválta vagy akár hibernálta magát. Ilyetén aztán nem változott sokat, mindenesetre sokkalta többet már nem, mint amennyit változott ama bosnyákok között eladdig.
A hodzsának közben megmaradtak a régi természetes ellenségei, és azok ellen vívta tovább örök csatáit   Boszniában. Naszredin hodzsa úgymond: a múltban maradt meg a jelenben. És sohasem intézett   tudtunkkal   nyílt kirohanást, mondjuk, a bosnyákok többsége által nagyon is tisztelt Josip Broz Tito ellen.
Dicséretes magaviseletének dacára derék hodzsánk csak a legutóbbi, vértől lerészegedett, hanyatt tántorodó és rozsdás srapneleket böfögő balkáni háború csillapulásával került be Boszniában az iskolás olvasókönyvekbe. Oda, ahol addig a szerb Márkó királyfi uralta a terepet. Márkó királyfi, aki egykoron a saját békepárti anyja kérésére abbahagyta   ideig-óráig   a csatározást, s megragadta az eke sima szarvát, még mellé hegyet-völgyet feltörni a maga öntörvényű esze szerint.
  Hé, Márkó, ne szántsd fel az országutat!   üvöltötte a török.
  Hé, török, ne tipord a szántást!   kiáltott vissza Márkó.
A régi konfliktust   úgy hallik   máig visszhangozzák (ütésekkel együtt, tikk, tikk ) a hegyek.
Érdekes kérdés lehet, vajon miként oldódik meg a probléma, ha mondjuk, ugye, épp a mi ravasz Naszredin hodzsánk kezébe kerül a bírói kalapács.
Hogyan?

És ma ki kire vet ki harácsot?
És akasztja föl vagy húzza karóba a (mosztári) hídrombolókat?
Meg az öszvértolvajokat?
Ki tekeri ki a nyakukat? Mint a tubicáét.
És hörpinti ki velejüket. Akár a ramazán böjti szeleinek idején.


Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatott magyar nyelvi és irodalmi tanulmányokat. Ezt követően az Új Symposion szerkesztőségének tagja, majd 1982-83-ban a folyóirat olvasószerkesztője.
1983-87 szabadúszó (munkanélküli).
1987-90 az Újvidéki Rádió munkatársa, szerk.; 1990-91 az Újvidéki Tv művelődési rovatának szerkesztője. 1991 őszétől Budapesten él. Rövid ideig haditudósító a horvát frontszakaszról, majd napilapnál külpolitikai újságíró. 1994-től a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője. 1992-ben egyik megalapítója és a továbbiakban szerkesztőségi tagja az Ex Symposion című folyóiratnak. Honi és külhoni lapokban egyaránt publikál. Díjak:
Sinkó-díj (1979), Forum-regénydíj (1986), a Magyar Rádió nívó- és pályázati díjai (1986, 1987, 1991, 1995), Az új magyar hangjáték rádióra alkalmazói díja (1998), Év Könyve 1998, a Soros Alapítvány Irodalmi Ösztöndíja 1998 stb.
KÖTETEK:
1. Cuniculus (regény, Forum, Újvidék, 1979)
2. Világ, én ma felébredtem! (elbeszélések, Forum, Újvidék, 1982)
3. Szerelem, szerelem (regény, Forum, Újvidék, 1985)
4. Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból (regény, Forum, Újvidék, 1986)
5. Ki tette a macskát a postaládába? (vegyes prózák, Magvető, Budapest, 1989)
6. Én már nem utazom Argentínába (elbeszélések, Kijárat, Budapest, 1995)


Megtekintések száma: 190 | Hozzáadta:: Messalina | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2017 | Ingyenes honlap létrehozása с uCoz